Előszó

Ajánlom e művet, az Igazságok Könyvét azoknak a keveseknek, akik szeretnek engem és akiket én is szeretek. Azoknak, akik inkább éreznek, mint gondolkodnak, -az álmodóknak, és azoknak, akik hisznek az álmokban, mint az egyedüli valóságban, -nem azért hogy az Igazság Szónokaként tetszelegjek, hanem magáért az Igazságában bővelkedő Szépségért; – igazat alkotva.

Ezen okból kifolyólag ezt az egyedülálló Művészeti Terméket, mint egy Idillt, -vagy, ha nem hangzik túl magasztosan, -mint egy Költeményt festettem meg.

Amit itt állítok, igaz, – tehát nem halhat meg,  – így, ha eltipornák is – „újra feltámad az Örök Életre”.

Mindemellett azt kívánom, hogy e mű, akárcsak egy Költmény, -meg,  csak halálom után ítéltessék.

E. A. P

EUREKA

ESSZÉ AZ ANYAGI ÉS SZELLEMI UNIVERZUMRÓL.

Valódi alázattal,-  mitöbb,  ámulattal, – fogalmazom meg a kezdőmondatot, -melyben minden elképzelhető téma közül a legünnepélyesebbel, a legátfogóbbal, a legnehezebbel, a legszentebbel fordulok az olvasóhoz.

Milyen kifejezéseket találok elég egyszerűnek – egyszerűségében azonban kellően magasztosnak – témám puszta megfogalmazásához?

Úgy tervezem, hogy beszélek a fizikai, metafizikai, matematikai, -az anyagi és szellemi világegyetemről. Annak lényegéről, eredetéről, teremtéséről, jelen állapotáról és végzetéről. Ezen túlmenően annyira bohém leszek, hogy megkérdőjelezem a következtetéseket, és ezzel egyidejűleg megkérdőjelezem sok ismert és méltán tisztelt ember bölcsességét.

Kezdetben hadd jelentsem ki a lehető legkonkrétabban: -nem egy tényt szeretnék bemutatni és bizonyítani -, mert bármit is állítanak a matematikusok, legalábbis ezen a világon nem létezik bizonyítás,- hanem egy fontos gondolatot, melynek közvetítésére ebben a kötetben folyamatosan fogok törekedni.

Általános felvetésem a következő: Az Első Dolog Eredeti Egységében rejlik Minden Dolog Másodlagos Oka, egyszersmind magában foglalva Elkerülhetetlen Megsemmisülésük Csíráját is.

Ennek az elképzelésnek a szemléltetésére javaslom az Univerzumnak egy olyan vetületét, melynek segítségével az elme valóban képes az egyéni benyomás fogadására és érzékelésére.

Aki az Ætna tetejéről lazán körbetekint, azt elsősorban a látvány kiterjedése és változatossága érinti meg. Csak egy gyors örvényléssel a sarkán remélheti azt, hogy a panorámát a maga csodálatos egységében érzékeli. De mivel az Ætna csúcsán senkinek nem jutott eszébe a sarkán pörögni, úgy senkinek nincs rálátása a panoráma teljes és páratlan mivoltára. Ilymódon bármilyen új aspektus is rejlik ebben az egyediségben, – nem létezik az emberiség számára.

Nem ismerek olyan tanulmányt, ami egyértelmű és átfogó definíciót társítana az Univerzum szó mellé. Bárhol is kerüljön említésre ebben az esszében az „Univerzum” kifejezés: alatta, – mindenfajta minősítés nélkül, – a világ elképzelhető legnagyobb kiterjedését értem, beleértve mindent, – legyen az akár szellemi, avagy anyagi minőségű, – amely létezhet az adott térben. Az „Univerzum” kifejezés általában magában foglal valamiféle megkötést, mint például a ”csillagok univerzuma”. Hogy miért gondolják szükségesnek ezt a megkülönböztetést, az a folytatásból kiderül.

A korlátozott, bár még így is határtalan csillag-univerzumról szóló tanulmányok közül sem ismerek egyet sem, amelyben, – még ennek a korlátozott Univerzumnak is, – olyan áttekintése lenne, amely igazolná az annak egyediségéről szóló megállapításokat. A legtalálóbb megközelítés Alexander Von Humboldt-tól származik, nézeteit a Kozmosz című munkájában fejti ki. Okfejtése azonban az egyediséget mellőzve, általánosságban mutatja be a témát. A témát, amely végeredményében a fizikai világ minden egyes részletének, és a részletek egymáshoz való viszonyának a törvénye. A fizikai Univerzum apró részeinek mindegyikét egyszerűen összefogja, ám azokat nem láttatja egységben. Művében egyszerűen szintetizál. Tárgyalja az anyagi kapcsolódásokat, a filozófia szeme elé tárja mindazokat a következtetéseket, melyek addig a megszokott mögött rejtőztek. De bármennyire is csodálatraméltó a mélység, amellyel témájának minden egyes pontját kezeli, e pontok merő sokasága, szükségszerűen így csupán a rengeteg részlet összege marad, – így viszont a téma bonyolultsága az ami kizárja az önmagában teljes, és minden mástól különböző, egyedi benyomás megszerzésének lehetőségét.

Olybá tűnik számomra, hogy a fentiekből származó következmények, következtetések, javaslatok, spekulációk, – nem többek puszta sejtéseknél. Nekünk mindenképpen olyasmire van szükségünk, mint egy mentális körözés a sarkon. A középpont körüli látképeknek olyan gyors váltására van szükségünk, melynek következtében míg az apró dolgok mind eltűnnek, a szembetűnő dolgok teljesen eggyé olvadnak. Az eltűnő apróságok között egy ilyen mintában kizárólag földi ügyek lennének. A Földet csak, mint a bolygóközi rendszer részét vesszük figyelembe. Ebben a viszonylatban az ember, mint emberiség; az emberiség pedig mint az Intelligenciák kozmikus családjának tagja tűnik elő.

És most, mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni témára, hadd hívjam fel az olvasó figyelmét egy-két lényeges dologra egy meglehetősen figyelemre méltó levélből, amelyet úgy tűnik, hogy egy palackba dugaszolva találtak a “Sötét Tengeren“,  – egy óceánon, amelyet ugyan jól leírt a Núbiai geográfus, Ptolemaiosz Hephestion; de a mai időkben kevesen látogatják, hacsak nem a transzcendentalisták és néhány olyan ember, aki a dolgok mélyére kíván hatolni, és épp itt vet horgonyt. Bevallom, ennek a levélnek a dátuma még jobban meglep, mint a tartalma; mert úgy tűnik, hogy a kétezer–nyolcszáznegyvennyolcadik évben íródott. Ami pedig azokat a részeket illeti, amelyeket ide leírok, úgy gondolom, majd magukért  beszélnek.

„Tudod, kedves barátom”, – mondja az író, kétségtelenül egy kortárshoz fordulva, –” tudod-e, hogy alig több mint nyolc-kilencszáz éve volt, hogy a metafizikusok először egyeztek bele abba, hogy az embereket felmentsék az alól a példátlan elgondolás alól, miszerint az igazsághoz csupán kétféle úton lehet eljutni? Képzelje el, ha tudja! Úgy tűnik, hogy réges-régen, az Idők éjjelén élt egy török filozófus, akit Kosnak (Aries) hívtak, és Káprázat (Tootle) volt a vezetékneve. “ [ Itt a levélíró valószínűleg Arisztotelészre gondol, – sajnos azonban két-háromezer év alatt a legjobb nevek is menthetetlenül elvesztik eredeti fényüket.] „Ennek a nagyszerű embernek a hírneve főként abból eredt, hogy szemléltette miszerint a tüsszentés természetes jelenség,

melynek révén a túlzottan elmélyült gondolkodók az orrukon keresztül kiadhatják magukból az épp testet öltő gondolataikat; és nemkevésbé számított híresnek a ténytől, miszerint ő volt a deduktívitás és az á priori filozófia megalapítója és fő terjesztője. Mindig abból indult ki, amit axiómáknak, azaz magától értetődő igazságnak tartott. Mára belátható a tény, hogy egyetlen igazság sem magától értetődő, de ez az akkori spekulációkat cseppet sem gátolta, – épp elegendő volt számára ilymódon levonni a következtetést, miszerint a származtatott gondolatok igazságtartalma teljesen nyilvánvaló. Az axiómáktól logikusan haladt a megállapítások felé. A fent már említett transzcendentalizmus filozófiai alaptéziseit legkiemelkedőbb tanítványai Tuclid, egy geometrikus” [értsd: Eukleidész] ” ,-pusztán egy C-t K-ra cserélve, most ezen a fura néven ismerjük; és egy Kant nevezetű holland jegyezték le.

„Nos, virágzottak is Aries Tottle nézetei egészen addig, amíg színre nem lépett egy Malac, akit „Az Ettricki pásztornak” is neveztek, -és meghirdetett egy homlokegyenest más rendszert, amelyet á posteriorinak, induktívnak aposztrofált.

Terve teljes mértékben szenzációhajhászásnak tűnt. A tényeket , – úgy emlegette, némi nagyképűséggel, hogy Magából a természetből kiindulva, – megfigyelte, elemezte, osztályozta, majd általános törvényekké rendezte.

Kos a jelenséget az ideák tükrében (noumena), Malac pedig az érzékszerveken keresztül (phenomena) vizsgálta. Oly nagy csodálat övezte az új rendszert, hogy Kos általános rossz hírnévre tett szert. Csak akkor talált újra önmagára, mikor engedélyt kapott arra, hogy a filozófia birodalmát megossza modernebb riválisával.

A két tudós úgy vetett véget a témával kapcsolatos minden vitának, hogy a tudás megszerzéséhez az Arisztotelészi és a Baconi utakat, mint kizárólagosan üdvözítő lehetőségeket jelölték meg, -ellehetetlenítve ezzel minden múlt-, jelen- és jövőbéli riválisukat.

A „Baconi”, tudnod kell, kedves barátom – teszi hozzá ezen a ponton a levélíró , -a „Disznóival” egyenértékűnek talált jelző volt, ugyanakkor talán méltóságteljesebb, szebb hangzású.

“Biztosíthatom Önöket, hogy” – folytatja a levél – „ezeket a dolgokat minden elfogultság nélkül mutatom be.
Könnyen megérthetik, hogy mennyire gátat vethetett ez a fajta korlátozás a tudomány fejlődésének, amely így abban az időben a legfontosabb előrelépéseit, – Történelmi példák tanulsága szerint, – így, látszólag ösztönös ugrásokkal érte el.

 Ezek az ősi elképzelések a kúszásra korlátozták a kutatást, – és nem kell mondanom, hogy a kúszás a mozgás fajtái közül a maga nemében igen nagyszerű dolog, – de csak azért, mert a teknősbéka biztos lábakon áll, szükséges lenne a sasok szárnyának megnyirbálása?

Sok évszázadon át olyan nagy volt a rajongás, különösen a Bacon iránt, hogy ez gyakorlatilag minden úgynevezett gondolkodásnak gátat vetett. Senki nem merte kimondani a lelkéből szóló igazságot. Nem az számított, hogy az igazság egyáltalán bizonyítható-e, -mert a korszak dogmatizáló filozófusai csak az utat kutatták, amely az igazsághoz eljuttathat.

A cél náluk nem számított, csak “az eszköz!” – kiáltották – “nézzük meg az eszközt!” – és ha az eszköz vizsgálatakor kiderült, hogy az nem tartozik sem a Baconi, sem az Arisztotelészi kategóriába, a tudósok itt be is befejezték. A gondolkodót bolondnak nevezték, és “teoretikusnak” bélyegezték; és ezentúl nem is törődtek sem vele, sem az igazságaival.

“Nos, kedves barátom – folytatja a levélíró -, azt nem lehet állítani, hogy a kizárólagosan elfogadott kúszó módszerrel az évek hosszú sora alatt az emberiség jelentős mennyiségű igazsághoz jutott volna,- mert a képzelet elfojtása olyan kártékony volt, hogy hatását még a csigalassúságú folyamatok teljes bizonyossága sem tudta ellensúlyozni.

És persze a ‘bizonyosság is nagyon messze állt az teljes bizonyosságtól.

Eleink tévedése egészen hasonló ahhoz az okoskodóéhoz, aki abban hisz, hogy valamit annál jobban láthatunk, minél közelebb tesszük a szemünkhöz.

A megfoghatatlan, izgalmas skót részletgazdagság magukat a baconistákat is elvakította, büszkén hangoztatott tényeik azonban korántsem voltak mindig valódi tények, – ez a pont nem túl fontos, hacsak azt nem akarnánk feltételezni, hogy azok voltak.

A baconizmus legnagyobb bűne, – tévedéseinek legsajnálatosabb forrása, – azonban mégis leginkább abban rejlett, hogy pusztán intellektusuk végett félistenek között amolyan apróhalak, miniatűr tudósok kezébe adta a hatalmat és a megbecsülést.

Azok kezébe, akik az aprócska tényeket felkutatták bár, -többnyire a természettudományok terén, -majd azzal az út szélén házaltak; akiknek a tények mindegyike ugyanolyan értékű volt, hiszen az érték, -úgy vélték, -magában a tényszerűségében rejlik; -a mélyebb összefüggéseket, az egészhez, az egyetemes Törvényhez való viszonyt azonban már nem vizsgálták. “Azokból az emberekből”, -folytatódott a levél,- “akiket mosókonyháikból a tudomány előkelő szalonjaiba emeltek, -akik kamráik sötétjéből hirtelen és méltatlanul a fényes szószékre léphettek, – belőlük váltak mindenidők legintoleránsabb, legpöffeszkedőbb zsarnokai.

Hitvallásuk, szövegük és prédikációjuk egyformán a „tény” szó volt – de többnyire még ennek az egyetlen szónak sem ismerték a jelentését.

Azokkal szemben, akik meg merték kockáztatni, hogy megzavarják az ő szent tényeiket azzal, hogy azokat használat közben merik másik nézőpontba helyezni,- Bacon tanítványai semmiféle könyörületet nem tanúsítottak.

Minden ilyen jellegű kísérletet egyszerre aposztrofáltak az „elméleti”, az „elmélet” és a „teoretikus” szavakkal. Röviden szólva minden gondolatot, -amúgy nagyon helyesen,- személyes sértésként értelmeztek.

A természettudományokat a metafizika, a matematika és a logika kizárásával művelve sok ilyen Bacon-korI, ‘egy’ideának élő, egyoldalú és sánta filozófus menthetetlenebb volt, – a tudás összes felfogható tárgyát tekintve, és csúnyán tudatlanabb, – mint az a kimondottan értékes hátasló, aki elismeri saját műveletlenségét, és már magával ezzel a cselekedettel is bizonyítja, hogy valamit azért mégiscsak tud.

“Azoknak sem volt több joguk bizonyosságról beszélni, akik vakon követték az Arisztotelész á prióri útját. Ez az út is épp csak annyira volt egyenes, mint egy kosszarv. Az igazság az, hogy Arisztotelész követői a levegőnél sokkal kevésbé megbízható alapra építették váraikat; mert axiómákhoz hasonló dolgok nem is léteztek, és nem is létezhetnek egyáltalán.

Valóban nagyon vaknak kellett lenniük, hogy ezt ne lássák, vagy legalább ne sejtsék; mert még a saját korukban is sok, régóta vallott “ideájukat” elhagyták: “ex nihilo nihil fit ” például, vagy épp: “egy dolog nem hathat ott, ahol nincs”, “nem létezhetnek emberek a föld ellentétes pontjain”, és “sötétség nem keletkezhet a fényből”..

Ezeket és számos hasonló tételt, amelyeket korábban habozás nélkül axiómaként, tagadhatatlan igazságként fogadtak el, még abban az időszakban is, amelyről beszélek, teljesen tarthatatlannak gondoltak!

– Milyen abszurd volt tehát ezekben az emberekben, hogy kitartottak. Úgy is, hogy olyan valamiről kellett bizonygatniuk/hinniük, hogy stabil nézet, tudás, biztos alap, -aminek a változékonysága már többszörösen nyilvánvalóvá vált, még az ő szemükben is!

És mert önmagukat is sokszor megcáfolják, axiomáik megalapozatlansága alapján könnyű  elítélni ezeknek az a priori okoskodóknak még a legbrutálisabb butaságait is.

Most előttem fekszik ”– mint látjuk, továbbra is a levél folytatódik -„ ,egy körülbelül ezer évvel ezelőtt nyomtatott könyv
Szakértő állítja határozottan, hogy ez a legkiválóbb ősi munka a témájában, – a „Logika”.
A szerző, akit a maga korában nagyra becsültek, egy Miller vagy Mill (azaz magyarul Molnár vagy Malom ) volt, – igazán fontos megemlíteni vele kapcsolatban, hogy a malomban Jeremy Bentham nevet viselő családi igáslovat lovagolta meg, *- de vessünk egy pillantást magára a kötetre!

„Ah! – „A teherbe esés képessége vagy képtelensége’– mondja Mill úr nagyon helyesen – ‘semmi esetre sem ok a bizonyítandó tény elfogadására’ Azaz, hogy egy axióma igazságtartalma beigazolódik-e nem fogadható el igazságának kritériumaként.

A tűz meleg és fényes. Ezek az axiómák hiába igazak, -mégiscsak akkor mondhatjuk, hogy éget, ha valaki már megégette magát, azaz a tényünk megfogant “teherbe esett”, az esemény bekövetkezett. Semmi kétség, ez közhely.

Mert, ha nem ismerjük el az állítást hogy éget, csak ha bebizonyosodott, akkor már az Alapigazságokban is a kételkedhetünk, -talán nem is mindig meleg, – pedig azoknak ugye nagyon szilárdak alapoknak kellene lenniük.

Amennyiben viszont elismerjük, anélkül, hogy bebizonyosodna, akkor épp annak a bizonyosságában nem vagyunk biztosak.

Ha a fogantatásképességét az Igazság kritériumának lehetne tekinteni, akkor David Hume igazsága korántsem lenne igazság Joe számára; és a mennyben ez igaz lenne,  kilencvenkilenc százaléknyi hamisság lenne a Földön.

Mill úr filozófiai tételét tehát elfogadom. de nem engedem, hogy belőle axióma legyen. Pusztán azért, hogy megmutassam, – nem létezhetnek axiómák. Teszem mindezt azzal a kitétellel, melyet még maga Mill úr sem tudott volna megkérdőjelezni. Kész vagyok állítani, hogy ha van axióma, akkor az a tétel, amelyről beszélek, a legteljesebb joggal tekinthető axiómaként.

Az alapállításom az, hogy nincs többé abszolút axióma,

– ha ezt elismerjük, minden további állítás, amely ütközik ezzel az elsődleges állítással (mivel ütközik, hamisnak kell tekinteni), rendben is vagyunk, hisz többé nem állítható, hogy van axióma
– ha mégsem ismerjük el axiomának, úgy magának a biztosnak mondott filozófiai rendszernek az alapműködése kérdőjelezzük meg, miszerint az axióma nem kérdőjelezhető meg, -akkor meg azért vakvágány az irányzat.

“És most, a saját megalkotójuk logikája szerint teszteljük a felállított axiómák bármelyikét. Legyünk Mill úrral igazságosak. Nem hétköznapi kérdésre fogjuk a kérdést feltenni. Nem egy hétköznapi axiómát választunk ki vizsgálatra, – nem olyat, amit ő – elég képtelenül, és tán épp ezért burkolt módon – másodrendűnek nevez. Mintha egy pozitív igazság tudna többé vagy kevésbé pozitív igazság lenni.

Mondom nem választunk ki, olyan megkérdőjelezhetetlen axiómát, amely annyira megkérdőjelezhető, mint az euklideszi geometria. Nem fogunk például olyan tételekről beszélni, mint hogy két egyenes nem zárhat be egy teret, vagy hogy az egész nagyobb, mint bármelyik része.

Minden előnyt megadunk a logikájának.
Gyorsan eljutunk egy olyan tételhez, amelyet ő a megkérdőjelezhetetlenség csúcsának tekint, – az axiomatikus megkérdőjelezhetetlenség kvintesszenciájának.

Íme: “Ellentmondások nem lehetnek egyszerre igazak – vagyis nem létezhetnek a természetben.”
Mill úr itt például arra gondol, – és én a lehető legmeggyőzőbb példát hozom fel, – hogy egy fának vagy fának kell lennie, vagy nem fának.

Hogy nem lehet egyszerre fa és nem fa. Mindez önmagában véve teljesen ésszerű, és axiómának figyelemre méltóan jól megfelel. Addig, míg össze nem vetjük egy néhány oldallal korábban hangsúlyozott axiómájával.
Más szavakkal,- mint amiket korábban használtam -, amíg nem teszteljük saját megalkotójának logikájával.

“Egy fa” – állítja Mill úr – “vagy fa, vagy nem fa”.
Rendben van de most hadd kérdezzem meg tőle: – Miért?
Erre z aprócska kérdésre csak egy válasz lehet: – Kihívom az élő embereket, hogy találjanak más lehetőséget.
 Az ő egyetlen válasza viszont ez: “Mert lehetetlennek tartjuk elképzelni, hogy egy fa lehet bármi más, mint fa vagy nem fa”. Ez Mill úr egyetlen válasza. Ő nem akar úgy tenni, mintha más választ javasolna.

Mégis, saját definíciója szerint a válasza nyilvánvalóan egyáltalán nem válasz; Hisz ő követelte meg tőlünk, hogy axiómaként ismerjük el, hogy az elképzelés képessége vagy képtelensége semmiképpen se legyen tekinthető az axiomatikus igazság kritériumának.

Így lett az egész, -de tényleg az egész érvelés egy kormányrúd nélküli hajó a tengeren.

Ne állítsuk, hogy az általános szabály alól kivételt kell tenni azokban az esetekben, amikor az “elképzelés lehetetlensége” annyira nagy, mint amikor egy fát egyszerre fának és nem fának kell elképzelni.

Azt mondom, ne tegyünk kísérletet e szenvedélymentesség szorgalmazására; mert először is, a “lehetetlenségnek” nincsenek fokozatai, és így egyik lehetetlen elképzelés sem lehet sajátosan lehetetlenebb, mint egy másik lehetetlen elképzelés.

Másodszor, Mr. Mill maga is, kétségtelenül alapos megfontolás után, a lehető legvilágosabban és legkonkrétabban kizárta a kivétel minden lehetőségét, azáltal, hogy hangsúlyozta azt a tételét, hogy a fogalomalkotásra való képesség vagy képtelenség semmilyen esetben sem tekinthető az axiomatikus igazság kritériumának.

Harmadszor, még ha a kivételek egyáltalán megengedettek is lennének, még meg kéne mutatni, hogy itt hogyan engedhető meg bármilyen kivétel. Az, hogy egy fa lehet fa és nem fa is, olyan elképzelés, amelyet az angyalok vagy az ördögök is fenntarthatnak, miként kétségtelenül sok földi őrült vagy transzcendentalista is teszi.

“Én azonban nem annyira a logikájuk komolytalansága miatt vitatkozom ezekkel az ősökkel” , – amely logika, hogy világos legyen, minden alapot nélkülöző, értelmetlen és irreális volt -, hanem inkább azért, mert nagyképűen és szemfényvesztően tiltottak minden más utat, mely az Igazsághoz vezethet.

A két keskeny és görbe ösvény, – a kúszás és a mászás miatt, – mely lehetőségek közé, tudatlan perverzitásukban be merték zárni a Lelket.  
A Lelket, amely semmit sem szeret annyira, mint a végtelen intuíció azon régióiban szárnyalni, amelyek egyáltalán nem ismerik az “ösvényt”.

“Apropó, kedves barátom, nem bizonyítja-e a szellemi rabszolgaságot, amelyet a disznók és kosok róttak ki ezekre a bigott emberekre, hogy hiába áradoznak a tudósaik örökké az Igazsághoz vezető utakról, egyikük sem tévedt, még véletlenül sem arra, amiről most oly világosan látjuk, hogy a legszélesebb, legegyenesebb és legkönnyebben járható út
– a nagy főútvonal –
a Következetesség fenséges országútja.

Hát nem csodálatos, ahogy nem vonták le Isten műveiből azt a létfontosságú következtetést, hogy a tökéletes következetesség nem lehet más, mint abszolút igazság? Milyen egyértelmű és milyen gyors a fejlődésünk e tétel kihirdetése óta!

Ennek révén a kutatás kikerült a földi-molyok kezéből, és inkább szolgálatként, mintsem feladatként az igaz – az egyetlen igaz gondolkodók -, a lelkes képzelet általánosan művelt emberei kezébe került.

Ez utóbbiak – a mi Keplerjeink – a mi Laplace-aink – “spekulálnak” – “elméleteket gyártanak” –
ezekkel a kifejezésekkel – és képzelheti, milyen megvető kiáltással fogadnák őket elődeink, ha lehetséges lenne, hogy most, amikor írok, a vállam fölött áttekintve látnák mindezt?

A Keplerek, ismétlem, spekulálnak – elméleteket gyártanak – és elméleteiket csupán kijavítják – egyszerűsítik – átvizsgálják – apránként megtisztítják a következetlenségek pelyvájától – míg végül egy pillekönnyű Összhang válik nyilvánvalóvá. Egy olyan összhang, amelyről,- mivel tökéletesen következetes,- a legmerevebb ellenzők is elismerik, hogy abszolút és megkérdőjelezhetetlen Igazság.

“Gyakran gondoltam arra, barátom, hogy ezeknek az ezer évvel ezelőtti dogmatikusoknak bizonyára fejtörést okozott, hogy eldöntsék, melyik az a két elismert út, amelyen a rejtjelező eljut a bonyolultabb rejtjelek megoldásához.  Champollion melyiken vezette el az emberiséget ahhoz a megszámlálhatatlanul sok kulcsfontosságú igazsághoz, amelyek oly sok évszázadon át az egyiptomi fonetikus hieroglifák között rejtőzködtek.

Nemkülönben nem okozott volna-e némi gondot ezeknek a bigottaknak, hogy eldöntsék, melyik útjukon jutottak el a legjelentősebb és legmagasztosabb igazságukhoz – az igazsághoz – a gravitáció tényéhez?

Newton Kepler törvényeiből vezette le.

Kepler elismerte, hogy ezeket a törvényeket ő találta ki – ezeket a törvényeket, amelyeknek vizsgálata a legnagyobb angol csillagász előtt feltárta azt az elvet, minden (létező) fizikai elv alapját, amely mögé lépve azonnal belépünk a metafizika ködös birodalmába.

Igen!- ezeket az életbevágóan fontos törvényeket Kepler kitalálta, vagyis elképzelte.
Ha megkérték volna, hogy mutassa meg, milyen deduktív vagy induktív úton jutott el hozzájuk, a válasza ez lehetett volna: “Semmit sem tudok az utakról, de ismerem a világegyetem gépezetét. Itt van. A lelkemmel ragadtam meg – pusztán intuíció útján jutottam el hozzá.

Jaj, szegény tudatlan öregember! Nem tudta volna bármelyik metafizikus megmondani neki, hogy amit ő “intuíciónak” nevez, az nem más, mint olyan következtetésekből vagy indukciókból eredő meggyőződés, amelyek folyamatai annyira rejtve maradtak, hogy még az tudatát is elkerülték. Elkerülték az értelmét, vagy/és meghaladták a kifejezőképességét

Milyen nagy kár, hogy valamelyik “erkölcsfilozófus” nem világosította fel minderről!

Mennyire megvigasztalta volna őt a halálos ágyán, ha tudja, hogy ahelyett, hogy méltatlanul intuitíve módon járt volna el, valójában tisztességesen és törvényesen, – vagyis Malac-szerűen, vagy legalábbis Kos-szerűen, – haladt volna be a hatalmas csarnokokba. A csarnokba, ahol csillogóan és sértetlenül, halandó kéz által eddig érintetlenül hagyva, – halandó szem által mindezidáig még nem észlelve-, a Világegyetem elpusztíthatatlan és felbecsülhetetlen titkai fekszenek!

“Igen, Kepler alapvetően teoretikus volt; de ez a ma oly szentséges cím azokban a régi időkben a legnagyobb megvetést kiváltó megjelölés volt. Csak most kezdik az emberek értékelni ezt az isteni öregembert – rokonszenvezni örökké emlékezetes szavainak prófétai és költői rapszódiájával.

Ami engem illet, „ folytatja az ismeretlen levélíró, „ szent tűz izzik bennem, ha csak rájuk gondolok, és úgy érzem, hogy soha nem fogok belefáradni ennek ismétlésébe.

E levél befejezéseként hadd legyen meg az a valódi örömöm, hogy még egyszer leírjam: – ’Nem érdekel, hogy művemet most vagy az utókor olvassa-e. Megengedhetem magamnak, hogy egy évszázadot várjak az olvasókra, amikor maga Isten hatezer évet várt egy jó megfigyelőre. Én diadalmaskodom. Elloptam az egyiptomiak arany titkát. Dédelgetem szent dühömet.”

Itt érnek véget idézeteim ebből a nagyon is megmagyarázhatatlan és talán kissé szemtelen levélből. És talán ostobaság lenne bármilyen tekintetben is kommentálni az író, – bárki is legyen az, – a kor jól átgondolt és megalapozott nézeteivel oly gyökeresen hadilábon álló képzelgésit.

Térjünk tehát rá, -az immár mint megalapozott tanulmányra, – Az Univerzumra.

---

A következő tézis lehetővé tesz két megközelítési lehetőség közötti választást : – Felemelkedhetünk vagy leereszkedhetünk. A saját nézőpontunkból kiindulva, – a Földről, amelyen állunk, – átmehetünk a rendszerünk többi bolygójára, onnan a Napra, onnan a teljes naprendszerünkön át még tovább, más rendszerekre, és más rendszereken keresztül a végtelenségig kifelé; vagy a magasból kiindulva egy olyan ponton, amelyet a lehető leghatározottabbá tudunk tenni vagy elképzelni, leereszkedhetünk az Ember lakhelyére.

Általában, – vagyis a csillagászatról szóló hétköznapi esszékben, – e két mód közül bizonyos fenntartásokkal az elsőt fogadják el, – teszik ezt azon nyilvánvaló okból kifolyólag, – hogy rendszerükben a csillagászat valóságtartalmát pusztán tények és elvek képviselik. Az ez alapján meghatározott cél akkor teljesül a legjobban, ha a közelebbi ismerttől, biztonságosan haladunk előre, egészen addig a pontig, ahol majd már minden bizonyosság a távolba vész.

Jelenlegi elképzelésem szempontjából azonban, – mely lehetővé tenné az elme számára, hogy mintegy távolról és egyetlen pillantással befogadja az egyedi Világegyetem határozott elképzelését, – egyértelmű, hogy a nagyról a kicsire való leszállás – a középpontból a peremhez (már, ha létre tudnánk hozni egy középpontot) – a kezdetből a véghez (ha el tudnánk képzelni egy kezdetet) való leereszkedés lenne a legelőnyösebb út, – ha nem lenne nehéz, sőt lehetetlen, hogy ebben az irányban a nem csillagászok számára is valamilyen érthető képet tudjak nyújtani olyan mennyiséggel kapcsolatos aspektusokról, mint a szám, a nagyságrend és a távolság.

A megkülönböztethetőség-értelmezhetőség, minden ponton, az én általános tervem elsődleges jellemzője. A fontos témákban jobb, ha sokat fecsegek, mint ha csak nagyon keveset homályoskodom. De a bonyolultság önmagában nem tartozik semmilyen témához. A megértés megkönnyítése szempontjából mindegyik egyforma annak, aki megfelelően tagolt lépésekkel közelít hozzájuk. Csupán azért, mert a differenciálszámításhoz vezető utunkon itt-ott egy-egy lépcsőfokot figyelmetlenül kihagyunk, ez utóbbi nem olyan egyszerű dolog, mint Salamon Seesaw úr szonettje

Nos, – terveim egyik elsődleges célja, – jellegét tekintve a minden tekintetben a világos megfogalmazás. Fontos témákban kívánatosabb inkább hosszasan beszélni, mint akár csak kicsit is homályosan. De a bonyolultság olyan tulajdonság, amely önmagában egyetlen témához sem tartozik. A megértés könnyedségének tekintetében, – megfelelően kis lépésekkel, fokozatosan közelíti meg bármit, – minden egyforma. Pusztán attól, hogy itt-ott egy-egy lépcsőfok véletlen kimarad a differenciálszámítás megértéséhez vezető utunkon, az már valóban nem annyira egyszerű dolog, mint Solomon Seesaw úr szonettje.

Annak érdekében tehát, hogy ne legyen esély a félreértésre, úgy gondolom, hogy tanácsos úgy eljárni, mintha még a csillagászat legnyilvánvalóbb tényei is ismeretlenek lennének az olvasó előtt. A kétféle tárgyalási mód kombinálásával, amelyre fentebb utaltam, javaslatom, hogy kihasználva a mindkét módszer előnyeit, – legfőképp a fontos, ismétlődő, a téma kibontásának szempontjából lényeges részletek tekintetében.

Az ereszkedéssel kezdve, a felfelé való visszatérésre tartogatom azokat a nélkülözhetetlen mennyiségi megfontolásokat, amelyekre már történt utalás.

Kezdjük tehát először is a csekély szócskával „Végtelenség”.
Ez, akárcsak az „Isten”, a „szellem” és néhány más kifejezés, amelyeknek minden nyelvben léteznek megfelelői, nem egy gondolat kifejezése, sokkal inkább egy gondolata kifejezésére irányuló törekvés. Egy elképzelhetetlen dolog elképzelésének, annak kifejezésének kísérlete. Az embernek szüksége volt egy olyan kifejezésre, amellyel rámutathatott ennek az erőfeszítésnek az irányára – a felhőre, amely mögött örökre láthatatlanul lapult e kísérlet tárgya. Egy szóra volt tehát szükség, amelynek segítségével egy ember egyszerre kapcsolatba hozhatja magát egy másik emberrel és az emberi értelem egy bizonyos irányzatával. Ebből az igényből született a „Végtelenség” szó; amely így ékes képviselője lehet egy gondolat gondolatának.

Ami ezt a végtelent, – ​​a tér végtelenjét, – illeti, gyakran halljuk róla azt mondani, hogy „az elme a fogalmát elismeri, ismeri, – hiszen a határ felfogásának még nagyobb nehézsége miatt, – elgondolkodik rajta és beleegyezik”. De ez csupán egyike azoknak a kifejezéseknek, amelyekkel még a mélyen gondolkodók is időt nem kímélve, olykor örömüket lelik önmaguk megtévesztésében. A hazugságok a „nehézség” szóban rejlenek. „Az elme” – mondják nekünk – „a határtalan gondolatát a korlátozott tér gondolatának elfogadásában tapasztalt nagyobb nehézség révén fogadja el.” Nos, ha ezt a tételt csak tisztességesen fogalmaznánk meg, abszurditása azonnal nyilvánvalóvá válna. Világos, hogy nem pusztán a nehézségről van szó. A fenti állítás, ha szándékának megfelelően és szofisztikusság nélkül lenne előadva, így hangozhatna: „Az elme elfogadja a határtalan gondolatát, mivel a korlátozott tér gondolatát még nagyobb képtelenség, lehetetlenség lenne fenntartania”.

Rögtön látni kell, hogy itt nem két állításról van szó, amelyek hitelessége, – vagy két érvről, amelyek érvényessége, – között az értelemnek döntenie kell: – hanem két, egymásnak közvetlenül ellentmondó, bevallottan lehetetlen elképzelésről van szó, amelyek közül az egyiket a másik nagyobb lehetetlensége miatt képes az értelem állítólag elfogadni.

A döntés azonban nem két nehézség között történik; – csupán a képzelet játéka, hogy két lehetetlenség között kell választani.

Nos, – ahogy azt szemtelen levélírónk már sugallta, – az előbbinek vannak fokozatai, az utóbbinak viszont nincsenek.

Egy feladat lehet többé-kevésbé nehéz; de vagy lehetséges, vagy nem lehetséges:- nincsenek fokozatok. Lehet, hogy az Andok ledöntése nehezebb, mint egy hangyabolyé; de nem lehetetlenebb az egyik anyagát megsemmisíteni, mint a másikét. Az ember kevesebb nehézséggel ugorhat tíz métert, mint húszat, de a Holdra ugrás lehetetlensége egy cseppet sem kisebb, mint a Szíriuszra ugrásé.

Mivel mindez tagadhatatlan; mivel az elme választása az elképzelések lehetetlenségei között történik; mivel egyik lehetetlenség sem lehet nagyobb, mint a másik; és mivel így egyiket sem lehet előnyben részesíteni a másikkal szemben; a filozófusok, akik az említett okok alapján nemcsak az ember végtelenségről alkotott elképzelését tartják fenn, hanem e feltételezett elképzelés miatt magát a végtelenséget is, – nyilvánvalóan azzal foglalkoznak, hogy egy lehetetlen dolgot lehetségesnek mutassanak be azáltal, hogy megmutatják, hogy amiatt lehetséges,- mert egy másik dolog is lehetetlen. Erre azt fogják mondani, hogy ez képtelenség; és talán az is: – sőt, én nagyon is nagy képtelenségnek tartom, de lemondok arról, hogy ezt megtartsam a saját képtelenségemnek.

E filozófiai érvelésben rejlő tévedést legkönnyebben úgy mutathatjuk be, ha egyszerűen felhívjuk a figyelmet egy olyan tényre, amelyet eddig figyelmen kívül hagytunk, – arra, hogy az említett érvelés egyszerre bizonyítja is és cáfolja is saját tételét, miszerint: „Az elmét”, – többek közt teológusok megfogalmazása szerint is, – „arra készteti, hogy az egyén elismerje az Első Okot, mivel rendkívül nehéz elképzelni vég nélkülien az okon túli okokat.”. Ez a kibúvó, az, ami korábban, a „nehézség” szóban rejlett, – de itt vajon mit támasztanak vele alá? Az Első Okot. És mi az Első Ok? Egy végső ok. És akkor mi lehet csak ez a végső ok? Végül a Végesség.

Így aztán az egyetlen mismásolás két folyamat esetében is, melynek mentén Isten tudja, hány filozófus állította hol a Végességet, hol a Végtelenséget, – nem lehetne amúgy ezalapján bármit alátámasztani? Ami pedig ezt a homályosítókat illeti, elviselhetetlenek. Hogy téziseiket elvethessük, elég látnunk, hogy amint az egyik esetben nem bizonyíték semmire, az az ellenkező esetben sem az.

Természetesen senki se gondolja, hogy én itt annak teljes lehetetlenségét állítom, amit a „Végtelenség” szóval próbálunk kifejezni. Célom csupán, hogy megmutatni, milyen ostobaság arra törekedni, hogy magát a Végtelenséget, vagy akár csak a róla alkotott elképzelésünket bármilyen, a szokásosan alkalmazotthoz hasonló, félreérthető arányosítással is bizonyítani próbáljuk.

Mindazonáltal, mint egyén, szabad azt mondanom, hogy képtelen vagyok elképzelni a végtelent, és meg vagyok győződve arról, hogy egyetlen ember sem képes rá. Egy nem teljesen öntudatos elme – amely nincs hozzászokva saját működésének introspektív elemzéséhez –, igaz, gyakran becsapja magát azzal a feltételezéssel, hogy már megfogalmazódott benne az általunk említett gondolat.

A gondolat megfogalmazására tett erőfeszítéseink során lépésről lépésre haladunk – pontról pontra képzeljük el magunkat; és amíg folytatjuk az erőfeszítést, valójában elmondható, hogy a kidolgozott gondolat megalkotására törekszünk; míg a benyomás erőssége, amelyet ténylegesen kialakítunk vagy kialakítottunk, a szellemi erőfeszítésünk időtartamának arányában rejlik.

De a törekvés megszakításának – a (szerintünk) az eszme beteljesítésének – a feltevésünk szerinti befejező ecsetvonásnak a megalkotásakor – képzeletünk egész szövetét borítjuk meg azzal, hogy egyetlen végső és ezért határozott pontra támaszkodunk. Ezt a tényt azonban nem vesszük észre a végső pontra való megállapodottság és a gondolkodásban való megszűnés aktusa közötti időbeli abszolút egybeesés miatt. – Amikor viszont megpróbáljuk megfogalmazni egy korlátozott tér fogalmát, csupán azokat a folyamatokat tárgyaljuk, amelyek a lehetetlenséget magukban foglalják.
Hiszünk egy Istenben. Hihetünk a véges vagy a végtelen térben, vagy nem; de a hitünket ilyen esetekben helyesebb intellektuális hitnek nevezni, ami egy egészen más dolog, mint az a hívő hite, amely a mentális felfogást feltételezi.

27

A tény az, hogy amikor bármelyik olyan kifejezést kimondjuk, amelyhez a „Végtelen” fogalma tartozik – azt a kategóriát képviseli, amely a gondolatok gondolatait testesíti meg –, az, akinek egyáltalán joga van azt állítani, hogy gondolkozik, azt érzi, hogy elképzelései dédelgetése helyett egyszerűen a szellemi égbolt adott pontjára kell irányítania mentális látását, ahol amúgy egy sohasem felosztható ködös folt helyezkedik el.
Megoldásra nem tör; hisz gyors ösztönnel felismeri nemcsak a lehetetlenségét, hanem minden emberi cél szempontjából annak lényegtelen voltát is. Meglátja, hogy a Legfőbb Lény ezt a kérdéskört nem megoldandónak tervezte. Azt is azonnal érzékeli, hogy ez az emberi agy felfogóképességén kívül esik, sőt azt is, hogy miért – vagy legalábbis hogyan – esik kívül.

Vannak emberek, tudom jól, akik a elérhetetlen dolgok elérésével foglalatoskodnak, és tintahalszerűen, szakzsargookk használatával könnyen megszerzik a mélyértelműség pecsétjét azok körében, akik azt gondolják, hogy az elvont sötétségbe burkolózás a mélységgel egyenértékű, – de a Gondolkodás legfinomabb minősége az önismeret; és némi kétértelműséggel azt mondhatjuk, hogy az effajta szellemi ködénél nagyobb nem lehet az, amely a mentális tartomány határaiig terjedve maga zárja ki önmagát a megértésből.

Most már érthető, hogy amikor a „Tér végtelenségéről” beszélek, nem azt várom az olvasótól, hogy az abszolút végtelen lehetetlen elképzelésével foglalatoskodjon. Egyszerűen a tér „lehető legmesszemenőbb kiterjedésére” utalok, – amely képzelet hullámzó energiáinak megfelelően árapályként hol összehúzódik, hol kitágul, – létezésének ennek az árnyékba burkolódzó, ingadozó tartományra gondolok.

28

A csillagok Univerzumát mindig is úgy tekintették, ahogyan azt a dolgozat elején is meghatároztam, mint ami egybeesik a tulajdonképpeni Univerzummal. Mindig is, – legalábbis az érthető csillagászat hajnala óta –, közvetlenül vagy közvetve feltételezték hogy ha el tudnánk érni a tér bármely adott pontját, akkor is minden oldalunkon végtelen csillagsorozatot találnánk.

Ez volt Pascal tarthatatlan elképzelése, amikor talán a legsikeresebb kísérletet tette arra, hogy körülírja azt a fogalmat, amelyet a „Világegyetem” szóval jelölünk. „Olyan gömb”, – mondja –, „amelynek a középpontja mindenhol van, kerülete pedig nincs”. És bár ez a szándékolt definíció valójában nem a csillagok Univerzumának meghatározását szolgálja, némi fenntartással elfogadhatjuk a tér Univerzumának, – a gyakorlati célhoz elég szigorú, így validálható meghatározásaként.
Utóbbit tekintsük hát „annak a gömbnek, amelynek közepe mindenhol, kerülete sehol”. Valójában miközben lehetetlen elképzelnünk a tér végét, semmilyen nehézséget nem jelent magunk elé idézni a végtelen számú kezdet bármelyikét.

Kiindulópontként fogadjuk el tehát az Istenséget. Ebből az Istenségből önmagában az egyetlen nem ostoba – egyedül az nem istentelen, aki bármit is állít. „Nem ismerjük Isten természetét vagy lényegét” – mondja Bielfeld báró – „Nem ismerjük Isten természetét vagy lényegét: – hogy megértsük, mi ő, magunknak kellene Istennek lennünk.”

„Magannak kellene Istennek lennünk!” – Egy ilyen megdöbbentő mondattal, amely még mindig a fülemben cseng, mégis merem kérdezni, hogy vajon az Istenségről való jelenlegi tudatlanságunk olyan tudatlanság-e, amelyre a lélek örökre kárhoztatva van.

Kiindulópontként fogadjuk el tehát az Istenséget. Istenségből fakadóan az egyetlen ami nem ostoba, – csak az nem istentelen, aki semmit nem állít.

„Nous ne connaissons rien,” – mondja Bielfeld báró – „Nous ne connaissons rien de la nature ou de l’essence de Dieu:—pour savoir ce qu’il est, il faut être Dieu même.” – „Semmit sem tudunk Isten természetéről vagy lényegéről: – ahhoz, hogy megérthessük, mi ő, magunknak kellene Istenné válnunk”

„Mi magunk válhatnánk Istenné!” – ilyen megrázó mondatként cseng a fülemben a gondolat, és talán pont ezért merem megkérdezni, hogy vajon ez a jelenlegi tudatlanságunk az Isteni minőségről vajon olyan tudatlanság-e, amelyre a lélek örökre kárhoztatva van.

29

By Him, however—now, at least, the Incomprehensible—by Him—assuming him as Spirit—that is to say, as not Matter—a distinction which, for all intelligible purposes, will stand well instead of a definition—by Him, then, existing as Spirit, let us content ourselves, to-night, with supposing to have been created, or made out of Nothing, by dint of his Volition—at some point of Space which we will take as a centre—at some period into which we do not pretend to inquire, but at all events immensely remote—by Him, then again, let us suppose to have been created——what? This is a vitally momentous epoch in our considerations. What is it that we are justified—that alone we are justified in supposing to have been, primarily and solely, created?

Általa azonban – aki most, legalábbis, az elme számára Megragadhatatlan, – Általa – ha Szellemnek, vagyis nem anyagnak tekintjük őt, amely megkülönböztetés minden érthető célra megfelelően helyettesíti a definíciót, – általa tehát, aki Szellemként létezik, elégedjünk meg azzal, ma este azzal, hogy elképzeljük, hogy Ő teremtett, vagy ha úgy jobban esik, – hozott létre a a Semmiből, akaratának erejével. A tér valamely pontján, amelyet központnak veszünk, – valamely időszakban, amelyet nem firtatni kívánunk, de amiről tudjuk, hogy rendkívül távoli, – Általa tehát ismét képzeljük el, hogy teremtett minket, –—- Hogy mi?
Ez egy rendkívül fontos pillanat a gondolkodásunkban. Mi az, amiről joggal feltételezhetjük, hogy eredendően és kizárólagosan teremtetett?

We have attained a point where only Intuition can aid us:—but now let me recur to the idea which I have already suggested as that alone which we can properly entertain of intuition. It is but the conviction arising from those inductions or deductions of which the processes are so shadowy as to escape our consciousness, elude our reason, or defy our capacity of expression. With this understanding, I now assert—that an intuition altogether irresistible, although inexpressible, forces me to the conclusion that what God originally created—that that Matter which, by dint of his Volition, he first made from his Spirit, or from Nihility, could have been nothing but Matter in its utmost conceivable state of——what?—of Simplicity?

Olyan ponthoz érkeztünk, ahol már csak az Intuíció segíthet rajtunk: —de hadd térjek vissza most ahhoz az elképzeléshez, amelyet már korábban is felvetettem, mint az egyetlen olyan fogalmat, amelyet az intuícióról helyesen állíthatunk. Ez nem más, mint azokból az indukciókból vagy dedukciókból fakadó meggyőződés, amelyeknek a folyamatai annyira homályosak, hogy elkerülik a tudatunkat, kicsúsznak az értelmünk elől, vagy dacolnak a kifejezőképességünkkel. Ezzel a megértéssel most azt állítom, — egy egyszerrel kifejezhetetlen és elenállhatatlan intuíció, erre a következtetésre kényszerít, hogy amit Isten eredetileg teremtett, — hogy az Anyag, amelyet Akaratának erejével először a Szelleméből, vagy a Semmiből alkotott, nem lehetett más, mint Anyag az ő legelképzelhetőbb —— hogy micsoda? — Egyszerűségében?

30

This will be found the sole absolute assumption of my Discourse. I use the word “assumption” in its ordinary sense; yet I maintain that even this my primary proposition, is very, very far indeed, from being really a mere assumption. Nothing was ever more certainly—no human conclusion was ever, in fact, more regularly—more rigorously deduced:—but, alas! the processes lie out of the human analysis—at all events are beyond the utterance of the human tongue.

Ez lesz értekezésem egyetlen abszolút előfeltevése. Az „előfeltevés” szót a szokásos értelmében használom; mégis állítom, hogy még ez az elsődleges állításom is nagyon-nagyon messze áll attól, hogy csupán egy feltételezés legyen. Semmi sem volt soha biztosabb, – sőt, egyetlen emberi következtetés sem volt soha rendszerezettebb és szigorúbb módon levezetett, – de sajnos! a folyamatok kívül esnek az emberi észlelés képeségének határán, – meghaladják az emberi nyelv kifejezőképességét.

Let us now endeavor to conceive what Matter must be, when, or if, in its absolute extreme of Simplicity. Here the Reason flies at once to Imparticularity—to a particle—to one particle—a particle of one kind—of one character—of one nature—of one size—of one form—a particle, therefore, “without form and void”—a particle positively a particle at all points—a particle absolutely unique, individual, undivided, and not indivisible only because He who created it, by dint of his Will, can by an infinitely less energetic exercise of the same Will, as a matter of course, divide it.

Próbáljuk meg most a lehető legegyszerűbb módon elképzelni az Anyagot. Az Elme ezesetben azonnal a Részletek felé repül, – egy részecske felé, – egyetlen részecske felé, – egy fajtájú, jellegű, természetű, méretű és formájú részecske felé. Tehát egy részecske felé, ami „formátlan és üres”, – egy részecske, amely minden tekintetben teljes, – egy abszolút egyedi, egyedi, osztatlan. Részecske, amely csak azért nem oszthatatlan, mert Aki megteremtette, akaratának erejével, ugyanazon akarat végtelenül kevésbé erőteljes gyakorlásával, természetesen, meg tudja osztani.

Oneness, then, is all that I predicate of the originally created Matter; but I propose to show that this Oneness is a principle abundantly sufficient to account for the constitution, the existing phænomena and the plainly inevitable annihilation of at least the material Universe.

Az egység tehát minden, amit az eredetileg teremtett Anyagról állítok; de azt szándékozom bemutatni, hogy ez az Egység bőven elegendő elv ahhoz, hogy magyarázatot adjon legalább az anyagi Világegyetem felépítésére, a benne fellelhető jelenségekre és azok nyilvánvalóan elkerülhetetlen megsemmisülésére.

The willing into being the primordial particle, has completed the act, or more properly the conception, of Creation. We now proceed to the ultimate purpose for which we are to suppose the Particle created—that is to say, the ultimate purpose so far as our considerations yet enable us to see it—the constitution of the Universe from it, the Particle.

Az ősrészecske megteremtésének akarata fejezte be a teremtés cselekményét, pontosabban: a Teremtés elképzelését. Most pedig rátérünk arra a végső célra, amelyről azt feltételezzük, hogy érdekében a részecske létrejött, – vagyis arra a végső célra, amennyire megfontolásaink alapján eddig rálátni vagyunk képesek: az Univerzum felépítésére ebből a részecskéből.

more in english anywhere