A Duna vize úgy csillogott a Margit híd alatt, mint a folyékony üveg. A pesti flaszteren még fojtogató volt a nyári hőség; a híd tövében álló pad is melegebbnek tűnt a megszokottnál. Három sirály üldögélt rajta békésen, se éhség, se veszély nem fodrozta a nyugalmukat.

Délutáni turistaszezon volt. Kis csónakok siklottak lágyan a pillérek között, és a nagyobb szállodahajók nehéz hajócsavarjai sem vetettek különösebben nagy hullámokat. A Margit híd korlátjánál bámészkodók ezrei figyelték a pesti utcákon hömpölygő tömeget, majd a hirtelen eleredő, sűrű nyári esőt, ami a bulihajók nyitott fedélzetéről a kabinokba kényszerítette a sokaságot.

Aztán a tér megfagyott. A biztonsági kamera felvétele nem hazudott.

A monumentális Viking szállodahajó egyre közelebb, fojtogatóan közel ért a kicsiny, kivilágított Hableányhoz. Először csak egy halk morajlás hallatszott a híd felett, aztán egy éles, karcos fémsikoly hasított a viharos levegőbe, végül egy tompa, mély puffanás.

A Hableány kéménye törött ágként csapódott a vízbe. A hajótest tehetetlenül, egyetlen másodperc alatt átpördült a sötét áramlatban.

– Ember a vízben! – kiáltotta egy kapitány a fedélzeten.

Rádióhullámok repítették a hírt a szürkeségben, mentőhajók szirénája harsant a pesti és a budai rakparton, a korlátnál álló bámészkodók torkán pedig akadt a szó. Az eső csak zuhogott, kíméletlenül és mossa a mindenséget. A híd tövében a pad már nem volt meleg. Kihűlt.

Néhány kapitány és a három sirály mozdulatlanul, a döbbent Tanú némaságával bámulta a fekete vizet. Odalent, a hömpölygő, folyékony üveg mélyén hét embert sikerült kimenteni. A többieket elvitte a folyó.