Bence átlagos, korunkban teljes természetességgel elkényeztetettt budai kisfiü volt. Szobája falán apró, plakátok, a színes falon összevissza ragasztgatva.. Születése előtt nem ezt tervezték. A terv a letisztult külső, a harmónikus élet volt, de valami félrement. Szinte az egész ház az övék volt. Alul a mamáék, középen a papa, fent Hédi a két gyerekkel. Fent Hédi azonban nem akart a földön járni, talán ezért is lakott olyan magasan. Kis pincéje az alagsorban varázskuckót rejtett. Gyermekkori békéjét őrző kreativitása ebben a kis keremiaműhelyben adott számára menedéket. Hiszen a hely, ahol a művészet lakik, jogosan szabadul fel a mindennapok terhei alól. A szavak ingeyen szaeretnek kifejeződni, az alkotás pedig attól vélik igazán örömmé, ha eljut valahova, ha kapcsolatba kerül. Sokkal boldogabb egy agyagdarab, ha van kivel megosztania kincseit, – tapinthatóságát, formálhatóságát, egekbe törő terveit. Hédi itt volt valójában otthon. Bence nem. Ő végigélte, hogy apja ridegsége hogyan állt szemben a családi gyökerek lágyságot kereső késztetéseivel. Bence már nem akart letisztult lenni. Kicsit sem akart gyenge lenni. Tizenévesen megharcolt mindennel és mindenkivel, aki csak szembejött. Gyűlölte az iskolát, a tanárokat, a gyengéket. A lelkizőktől félt, őket is le akarta győzni. Őt ugyan ne manipulálja, ne irányítsa senki. Erős akartlenni és hatalmas. De rózsdombi, nagyonokos, széplelkű anyukája féltette. Miért is ne féltette volna? A szürke cipő, az élére vasalt nadrág, mikor megjelent az ajtóban, félelmében ő is szoborrá dermedt. De most körbeért a kígyó. Két hatalmas egó, egy leigázó és egy féltő, ovó szelíden fojtogató megszülte azt a hatalmat, amelynek a mederbe terelése immár közös érdek. Bence nem jár iskolába, Bence baszik mindenkire, egész nap gyakorolja a hatalmát az éterben, korunk globális játékterében.

A hitet valahol elhagyta.

Olvasóbarát verzió:

Bence ágya felett összevissza ragasztgatott, sarkuknál felpöndörödő plakátok takarták a méregdrága budai tapétát. A családi tervezet nem erre a szobára készült. A terv egy letisztult skandináv stílusról és a családi harmóniáról szólt, de a szintek között valahol elakadt a levegő. Alul a mamáék hallgattak, középen az apa élire vasalt nadrágszárai lépkedtek. Legfelül lakott Hédi a két gyerekkel. Hédi magasan élt, de a pincébe járt le lélegezni; ott, a pislákoló sárga fényben, az agyag nedves, nehéz szagában volt otthon. Ott, ahol a korong forgott, a formálható sár pedig hálásan simult az ujjai alá, mintha meg akarná osztani vele a kincseit, – mindent, amit fent, a lakásban már rég elfedett a csend.

Bence rég nem járt le a pincébe. Ő a középső szint felől érkező jéghideg feszültségben edződött, és tizenévesen már nem akart letisztult lenni, már a harcra készült. A gyengeség számára rém félelmetes volt. Ha egy tanár rászólt, visszaugatott; ha valaki lelkizni próbált vele, ökölbe rándult a gyomra, – őt ugyan ne próbálja senki alakítgatni!

A széplelkű, okos rózsadombi anyukája azonban féltette őt. Minden este benyitott hozzá, megigazította a takaróját, halkan, kérlelve kérdezgette a hogylétéről, miközben a fiú a fal felé fordult, és érezte, ahogy ez a puha, óvó gondoskodás lassan, szelíden elszorítja a torkát.

Olykor apa is megjelent az életükben, olyankor Hédi mindig halkabb lett, Bence válla pedig láthatóan megfeszült. A helyiség levegője egyetlen másodperc alatt képes volt teljesen megdermedni.

Bence körül bezárult a kör. A fojtogató puha kéz és az agresszív szürke cipő személyében termelte ki a sajátmaga uralkodóját. Bence ma már nem jár iskolába. Be sem csukja a szobája ajtaját, csak baszik mindenkire, és a monitor kék fényében, a globális hálózat sötét játékaiban gyakorolja a hatalmat. Ott ő diktálja a szabályokat.

A hitet valahol elhagyta a szintek között.

Azt gondolom a pedagógia is művészet vad, szabad kifejeződés amiért a szervezetem nem vár ellentételezést. Örül a puszta ténynek, hogy adhat. Csak adni akartam neki valamit, ami táplál.

A nappalim padlóján hevertek a matekfüzetek, a tiszta, fehér lapokon rendezetlen koordináta-rendszerek metszették egymást a kihűlőfélben lévő pizzásdobozok mellett. Nem volt asztal, nem volt fegyelem. Hason csúsztunk mind a ketten, a tollak gurultak a parkettán, de Bence három órája nem engedte el a fonalat. Két ADHD-s agyként pörögtünk. Egy ritmusra gondolkodtunk: ha a lábunk megmozdult, sétáltunk egy kört a szobában, rágás közben jött a következő egyenlet, aztán vissza a földre.

Néztem ezt a bivalyerős, dacos kamaszt, ahogy küzd a rendszerekkel, ahogy szinte minden pillanatban próbálja kontrollálni féktelen erejét. Láttam a képletét megelevenedni, éreztem, ahogy belülről égetti a plútói düh.

Másnap találkoztunk. A kertben néztünk egymásra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én azért, hogy nehogy azt érezze, hogy őt rossz anyának tartom, hogy nehogy megbántsam valamivel az amúgyis pattanásig feszült idegeit. De mégsem bírtam ki okoskodás nélkül.

– Hédi, engedd el a kontrollt, – kérleltem. – Higgy a megérzéseiben, hidd el, hogy a lelke most elsősorban nem a könyvekre és nem a művészetre vágyik. Keress neki egy személyi edzőt. Örülj neki, hogy az most motiválja, használd ki! Engedd le a konditerembe, hadd izzadja ki ezt a feszültséget. Hédi csak mosolygott a süket, mindent takargató anyai mosolyával, és nem mozdult. Befejeztem az okoskodást, beláttam, nem tudom helyettük megvívni ezt a csatát.

Kinéztem az ablakon. A múlt ködébe révedve láttam a családi karmájukat, – ahogy öseik az intellektus fölényüket épp levedleni igyekeznek. Dédapáink valaha együtt kávéztak a Duna-parton. Pár évvel haláluk után már egy felhőcskéről kukucskálva nézték az első közös gimnáziumi napjainkat. Most ahelyett, hogy papír fölé hajolva, szavakkal forgatták volna fel a világot, ennek a nemzedéknek a szálait kevergették.

-Rozi, ha kikorongoztad magad, felőlem indulhatunk.. majd szerintem mesélj Hédinek arról az edzőteremről, amibe jársz.

A szellemek azt mesélik, mostanában Hédi mikor a kerámiaműhely selymes agyagporát törölgeti le az ujjairól, a személyi edző szórólapját nézi az asztalon. Még féltette a fiút a súlyoktól, a hangos edzőtermi szagoktól, a túl nyers világtól, – meg akarja óvni a fia áhított tisztaságát. Ilyenkor Bence szelleme az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel nézi őt, miközben a fenti Bence szeme sarkában ott vibrál a monitor kék fénye, és a teste már mozdulni akar. Ő ott várja, hogy az anyja végre letegye a kezéből a puha agyagot, és megengedje neki, hogy ringbe szálljon a saját szörnyetegeivel. Várja a törvényt, a gurut, a kíméletlen rendet.

Akinek a Plútó teszi be a szürke cipőjét a 8. házába, – Ő pont egy pont ilyen szürke cipőn keresztül tud majd átjutni a 9. házba. Személyi edzővel, vagy máshogyan, de keresni fogja az ilyesmi társoságot. Pont addig, míg pokolra szállva a kellő ismereteket, tapasztalatokat össze nem szedi a témában. Talál magának egy önnön magánál is kegyetlenebb gurut, akiben majd esetleg képes vagy kénytelen lesz újra hinni.
Nekem szimpibb a személyi edző téma.. dehát izlések és pofonok..