Ötkor keltem, mint általában. Töki addig dorombolt a fejem mellett, amíg ki nem másztam az ágyból. Először a gyomorvédő, aztán a fél óra várakozás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Utána a többi: vitaminok, vérképző, pontosan úgy, ahogy a doki Mircinek felírta. Mirci ma hajnalban nem akart sétálni. Visszafeküdtem.

Másodszor a friss kávé illatára ébredtem. Két cica aludt a lábamnál, a sötétítő függönyökön átderengett a reggeli fény.

– Hogyhogy ilyen nyugodtak? – kérdeztem a konyhába lépve, miközben a bögréért nyúltam. – Megetetted őket? – Nem, csak gyomorvédőt adtam nekik – felelte, meg sem fordulva a pultnál.

A mondat villámcsapásként ért. Letettem a bögrét. – Fasza. Akkor ma nem fog enni, mert nincs gyomorsava. Tök jó. Nap mint nap ezzel küzdök, minden kibaszott órában, hogy mit eszik, mikor eszik, be tudom-e adni a gyógyszereit… – Olyan mindegy – rántotta meg a vállát. – Ettől miért ne lenne gyomorsava? Amúgy meg honnan tudjam, hogy te már adtál nekik bármit is? – Valóban, nem kell tudnod. Attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy ezerszer elmondtam: mindennap hajnalban kelek, mert Töki úgysem hagy aludni.

Az arcára ráfagyott a közöny. Úgy éreztem, felrobbanok. – Akkor ma nem home office-olsz? Kéne vaj – próbáltam saját figyelmem elterelni. – Mondtam, hogy nem. De szívesn elviszlek előtte a Tescóba. – De azt mondtad, hogy lehet, hogy igen! Még válaszoltam is, hogy miért pont az utolsó napot hagynád ki?

Nem felelt.

A kocsiban szorított a lelkem. Ahogy elfordította a gyújtáskapcsolót, a hangszórókból felbömbölt a tegnap félbehagyott zene. Azonnal utánanyúltam, és letekertem a hangerőt a minimálisra. A csend még nehezebb lett.

– Oldjuk meg valahogy, kérlek, – suttogtam, a szélvédőt bámulva. – Tudom, hogy a tököd kivan a macskáktól, de nekem ez most fontos. Szeretnék most… tudatosabban jelen lenni, mint amikor Rozi kicsi volt. Meg akarom tapasztalni, milyen a valódi gondoskodás. Szeretném Mircit a tőlem telhető legmagasabb szinten elkísérni az útján, de ez egyedül nem megy. Légyszi, segíts. Tudom: asztrológia, karma, meg a többi hülyeségem. Nekem most ez a legfontosabb. És attól is különösen szarul érzem magam, hogy ez most egyáltalán nem az a fontos, ami a te fontosod.

Vártam a megváltást, vagy legalább egy szót, de semmi nem jött. Ő csak előre nézett, a forgalmat figyelte, az ujja ritmusosan, ridegen dobolt a kormányon.

– Nem tudtam, hogy adtál-e neki, – mondta végül, hidegen. – Nem tudtam, mit adhatok. A múltkor épp az volt a baj, hogy nem kapott gyomorvédőt, csak megetettem. Azt hittem, ma fel sem keltél. Írd le máskor előre, mi legyen. – Jó. Megpróbálom.

Végül is, ezt a feszítő, katonás rendszerességet még úgysem kellett eddig egyedül kifejlesztenem. De rohadt nehéz.

Mire hazaértem, a ház magányában már egy másik dal zakatolt a fejemben: Adj békét, Uram…