– Emlékszel? Tavaly láttuk azt a szép házat Kácson? – toppanok be a nappaliba. – Igen. Azt, ami a lustaságod miatt úszott el – feleli, meg sem mozdulva.

A keze ráfeszül a kanapé karfájára. Láthatóan nem akar belemenni ebbe a témába; a szokásosnál is komolyabb tekintettel bámulja a tévét. Nem felel semmi mást.

A fojtogató csend elől kimenekülök a konyhába vacsorát készíteni. De a düh rángatja a kezemet: az uborkaszeletek most nem sorakoznak olyan szépen a pulykarolád tetején, mint szoktak, és a limonádéba is sima csapvizet engedek a szóda helyett.

– Tessék – teszem le elé a tányért.

Nem tudok vele enni, de várni sem bírok. Mutatom a telefonom kijelzőjét. – Itt van, nézd, milyen szép! És a kedvenc dombomon van!

Rápillant, de a tekintetéből látom, hogy ha őszinte, most úgysem mondhat jót. – Nézd, drágám, ez csak egy pince. Víz sincsen, vízelvezetés sincsen… – mondja, és eszik tovább.

Az uborka lepattan a villájáról, pont úgy, ahogy a szavai pattannak le a lelkemről. A fotelbe kuporodom. Becsukom a szemem, és magam előtt látom a napsütötte horizontot, a lankás dombokat. Most nem vágyom óceánparti szirtre, sem nagy utazásokra. Csak meg akarok pihenni egy kis faluban, Kács szívében. Kapálni akarok, küzdeni az elemekkel, és érezni a tápanyaggal teli talaj fekete koszát a kezemen. Így élni.

Aztán valami elpattan bennem. Elönti az agyamat a harag. – Rendben. Akkor főzz mostantól magadra! – kirántom a tányért a kezéből.

Dérrel-durral hagyom el a szobát, és egyetlen hatalmas, csörömpölő mozdulattal hajítom a porcelánt a mosogatóba. Elvonulok a hálóba. Csendben sírok a sötétben, és a magányomban végiggondolom, hogy talán mégis neki van igaza. Talán őrültség lenne a világ végén házat venni. Mit szólna ehhez Rozi?

Elnyom az álom. Pár óra múlva ébredek fel. Kicsit józanabb fejjel, a sebeimet nyalogatva, mardosó lelkiismeret-furdalással osonok ki a konyhába.

A férjem ott ül az asztalnál. Sztoikus nyugalommal, aprólékos mozdulatokkal illeszti össze az eltört tányér darabjait.

Odaülök mellé a székre. Nézem a fehér porcelánon futó repedéseket, és hirtelen eszembe jut az a japán művészet, a kintsugi, ahol a törött edényeket nem kidobják, hanem arany színű lakkal ragasztják össze, hogy a sebhelyek legyenek a tárgy legszebb díszei. Az ujjai alatt a ragasztócsíkok most szinte fénylenek a neon alatt.

Előveszem a telefont, és elindítom a Spotify-t… – Bocsi… tudom, hogy hülyeségnek hat, de légyszi, próbáld megérteni. Kiskorom óta ez a kedvenc számom.

A konyhában felcsendül a Halász Judittól a Magány című gyermekdal. A dallam és a bocsánatkérés között hirtelen megváltozik a levegő, mintha egy angyal szállt volna le közénk a neonfényben.

A férjem leteszi a ragasztót, rám néz, és elmosolyodik. – Értelek. Menjünk le a hétvégén, és nézzük meg mégegyszer, mi a kínálat arrafelé.