Kezdeti hezitálás után a talált tárcát már határozott mozdulatokkal nyitom ki. Belenézek. A megsárgult papírlapokból egy nevet bogarászok ki: Pásztor Árpád. Valahonnan kísértetiesen ismerősen cseng. Az asztrológus vénámban a lüktetés azonnal turbó fokozatra kapcsol; nagy lendülettel csapom fel a laptopomat. Remegő kézzel gépelem be az adatokat az útlevélszerű adatlapról: Ungvár, 1877. április 12.

A képernyőn felvillan a radix.

– Hold és Jupiter a Nyilas huszonhetedik fokán… ez magyarázza az útlevelet – suttogom magam elé. – Ikrek Transzplútó kvinkunxban a Skorpió Vénusszal… mindkettő anaretikus fokon…

A szemem hirtelen a megsárgult papír fejlécére téved. Ott áll feketén-fehéren a foglalkozása. Publicista. Elakad a lélegzetem. A Nyilas huszonhetedik foka: a Galaktikus Központ. A kozmikus letöltőállomás, a határtalan áramlás, a szavak és a nagy utazások foka. Nemcsak egy nevet találtam meg ebben a kopott tárcában, hanem a családi kódrendszer origóját.

– Hogy került önhöz a tárcám? – töri meg a feszült csendet a velem szemben ülő férfi hangja…– Ó, kérem, ne értse félre! – kapom fel a fejem. – Csak meg akartam nézni a papírokat, hogy értesíthessem a tulajdonost. De kérem… mesélje el, hogyan kerültek önhöz ezek az iratok? – Az nagyapám volt – rántja meg a vállát a férfi, miközben flegmán kavargatja a kávéját. – Csak el akarom adni őket. Annyi a felesleges gönc otthon a pincében.

– Adja el nekem, kérem!

– Van még a pincében pár hasonló cetli, az is érdekli? – matat a tárcában, és egy pillanatra egy kézzel rajzolt horoszkópképlet tűnik elő. A szívem a torkomban dobog.

De a gúnyos kérdés mögül hirtelen előtör a lomisból a vagyonát féltő, nyers erő. Az arca eltorzul, és vadul rám ordít: – Takarodj onnan! Tedd le, nem a tied!

Az ordítás szétrepeszti a kávézó kereteit. Gúnyosan hördül felém, miközben a papírokra bök: – Minek ez magának? Ez is itt… mit ábrázol?

Ahelyett, hogy megfutamodnék, a dac és a felismerés megacéloz. Lecsapom a laptopot, magamhoz szorítom a papírokat, és már az indulásra készen nézek rá vissza. – Talán csak… az életét – sziszegem zárt fogsorom mögül, és kilépek az ajtón.

Aztán jön a hajnal. Az a szent, vékony idősáv három-négy óra körül… amikor a világ még hallgat, de a sötétség már tágulni kezd. Félálomban riadok fel, a takaró szeliden rajtam, a szoba sarkaiban még sűrűsödik az éjszaka. Ebben a lebegő állapotban, a nappali és a túlvilág határán hirtelen elmosódnak a kávézó falai. Nem a hálószobámat látom; a tudatom magától süllyed le a mélybe, oda, ahová a megsárgult papírlapok mutatták az utat.

A pincefeljáró szűk, de odalent furcsa, hideg világosság dereng… A régmúlt homályából egy zord tanító szelleme beszél… Istenről, erkölcsről és eszmékről, szemében az elvárás ősi tüze ég. A másik sarokban egy alak nagyon fontos doktorként hiszi magáról, hogy ő az Atyaúristen – talán sokak hálája szülte ezt az énképét. De az ő fénye is halványulni kezd. Az óriási íróasztal mellett, kezében pennával, feltűnik a publicista. Világjárt kozmopolitaként tekint szét, de hiányzik neki az ablak. Számára ismerős a kijáró. Kicsit tágítani kéne a rést, hogy a többiek is kiférjenek, de a szellemkeze fizikai cselekvésre képtelen.

Érzi, hogy informálnia kell az élőket, de nem tudja, hogyan. Annyian vannak még lent a fényben, de azt szinte senki nem látja fentről. Ott vannak a szenvedők, akik a mindent-elvesztettség érzését őrzik. Egyikük az identitását siratja, a másik a megbecsültséget, a harmadik a háborúban meggyilkolt testvért, a haza elveszett ábrándját. Mindegyikük egy-egy asztrológiai házban lakik: a nyolcasban lévő az érzéki örömeit ríkatja, a kilences a vallásfeladás házában senyved.

Ó, bár látná meg már az a szerencsétlen ott fent, hogy ezek mind csak a múlt rémképei! – erőlködik Árpi szelleme odalent. Hogy most az a feladata, hogy a mát írja, teljes szabadsággal! De ahhoz ki kéne szélesíteni a pincelejárót! De nem megy. Most is korlátok közé van szorítva, csak másfélék közé.

Szellemként sokkal könnyedebben járja be a világot. Nem kell vonatutakat szerveznie, végigülnie a zötykölődést a beteg testvérével, nem kell végigdolgoznia az éjszakákat, sem komoly emberként, torkát köszörülve fontosnak látszódnia. De valami mégis iszonyúan nehéz: megnyilvánulni.

De ott az a tárca. Benne a neve. A neve, a személyisége, a múltja. Talán ezen az életművön keresztül végre üzenhet. Talán valaki ott fent érdekesnek találja majd annyira, hogy a gondolatait követve lejut a pincébe, és észreveszi az összefüggéseket.

Ez a megkönnyebbülés hirtelen felrepíti Árpit a sötét lyukból. Kilebben a kávézó ajtaján, megáll a küszöbön, és fentről, tiszta Tanúként nézi a lenti asztalnál ülő két fura alakot: az unokáját, aki épp a laptopját nyomkodja, és a lomis embert, aki a múltat árulja.