Aznap is bementem hozzá. Sanyi bácsi már nagyon erőtlen volt, de a csendben, ami körülvett minket, még vibrált a ki nem mondott szavak súlya. Leültem az ágya szélére. A szívószálas pohárból már nem kért, de pár szem cseresznyét még elfogadott tőlem; lassan, nehezen rágta meg a gyümölcs húsát. Az elköszönésünk halk volt. Otthagytam pár puszit az arcán, meg egy szál virágot az éjjeliszekrényen, a vizespohár mellett. – Holnap találkozunk – suttogtam neki.

Kifelé az első lépés mindig fájt. Ahogy becsuktam a kórterem ajtaját, még éreztem a hátamban azt a nehéz, transzcendentális űrt, amit a halál közeledte hagy a szobában.

A folyosón Erzsi néni állta utamat. Megint elmesélte, milyen volt gyógyszerésznek lenni a régi szép időkben, és a kezemet szorongatva hajtogatta: „Utazzon, kedves, kiránduljon sokat, ameddig csak bírja!” Csak bólintottam, a szívemet átjárta a melegség. Döbbenetesnek tartottam, hogy ez a nehéz sorsú asszony még itt is a jövőről, a pozitívumokról beszél.

A lift üres volt, a tévészoba is pihegett a magánytól. Gondolatban már otthon jártam, a földszintre érve kifújtam a maradék kórházi gőzt. János a kapuban most is elfogadta tőlem a maradék gyümölcsöt, a portás bólintott. Már a kilincsért nyúltam, amikor egy tolószékes férfi arrébb gördült, hogy elengedjen.

– Nem jön múzeumba? – kérdezte hirtelen, egyenesen a szemembe nézve. – De – csúszott ki a számon, mielőtt az agyam egyáltalán felfogta volna a kérdést. Magam is megriadtam a saját válaszomtól. – Na, ezt szeretem! – az úr felnevetett, és a lehető legtermészetesebb módon vázolta a haditervet. – Busszal megyünk a Ligetig. – De nekem nincs bérletem. – Ne aggódj, nem is kell.

Tehát még tegeződünk is – futott át az agyamon, de a dacot azonnal elmosta valami furcsa, magától értetődő nyugalom. Együtt indultunk MS Mester képeit megnézni.

Az az illúzióm, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek egy mozgássérült embernek, az első méteren szilánkokra tört. Az elektromos tolószék olyan tempóban lőtt ki a pesti flaszteren, hogy szinte kocognom kellett mellette. A fickó szája be sem állt. Úgy ontotta magából a szavakat, a poénokat és a történeteket, mint egy megáradt folyó; szóhoz sem jutottam mellette.

A buszsofőr az intésünkre megállt, készségesen nyitotta a rámpát, az útfelújítások fekete aszfaltcsíkjai között a gép nesztelenül suhant. Én pedig csak figyeltem és tanultam. Néztem ezt a száguldó embert, és a kórtermi nehéz gyász után hirtelen megtanultam, mi az a túllépés, a gátlástalan közvetlenség és a pillanat könnyedsége. Magamban csak mosolyogtam. Ez a férfi maga volt a két lábon – pontosabban négy keréken – járó Merkúr, a világok közötti hírvivő, a közlekedés és a kommunikáció istene, aki a halál torkából rántott vissza az élő, lüktető jelenbe.

– Ikrek vagy, ugye? – kérdeztem tőle hazafelé, a buszon ülve. Elvigyorodott. Én pedig már biztosan tudtam: vannak találkozások, amiket nem a véletlen, hanem a sors ír a naptárba, és ez pontosan egy ilyen karmikus kapcsolat volt.