A bicskei kastély folyosóján másként szólt a zene. A vastag falak között a hegedű hangja nem pusztán művészet volt. Rárakódott valami, ami bűzlött, ami nem oda illett. S bár létezik a művészetnek egy olyasfajta megváltó ereje, -melynek szószólója Scherer Péter is volt, -ami emelni képes a sebzett lelkeket; de itt a bicskei kastélyban a reflektorfény mögött a legaljasabb sötétség lapult.

A nagy napon a is, mikor a miniszterurak a tiszteletüket tették, – persze látni azt nem akartak, -inkább csak néztek, – a díszteremben hatkor már fojtogató volt a csend. Az igazgató az első sorban ült, karba tett kézzel, arcán kényszeredett joviális mosolyával türelmetlenül várta, hogy a fények kialaudjanak.

A pillanat tört része alatt váltott a kép. Ernő lépett a színpadra először. Cipőcskéje már a deszkákon remegett. Torka kiszáradt, ahogy meglátta a pöffeszkedő férfit tekintetét, amint kérdőn épp rá szegeződik. Szerencsére megérkezett Berci, megállt mellette és intett a zongoristának. Gyurkó hegedűje a színfalak mögött még mindig erőtlenül sírt. Ernő hangja viszont tisztán és vádlón kezdett magának teret követelni a levegőben.

Abban a pillanatban, amikor hármójuk ereje egyesült, a zene fegyverré vált. Képzeletükben a dallam minden egyes fojtott, feszült akkordja egy-egy súlyos csapás volt: a vonóval, a hangszerek testével, a puszta öklükkel verték szét a szörnyeteg fejét, szilánkokra zúzva azt a joviális, aljas mosolyt, a padlóra kényszerítve a testét, hogy a vér mosson ki minden mocskot a bicskei falak közül. Végre a saját szabadságukért énekeltek, egyenesen az első sorban ülő szörnyeteg arcába..

Hangjuk az egekig szállt, és a Jóistenke mára már úgy tűnik, – meghallotta őket.