Megint gyötrődtök az írótanfolyammal.. feszültség? Hol van az én teremben feszültség? Akarok egyáltalán én ilyesmit látni?

A kurzor egyenletesen, ritmikusan villogott a fehér képernyőn, mintha csak gúnyolódna a tehetetlenségemen. Minek vájkálni a sötétben? Miért kellene előrángatni azt, amit amúgy is mindenki igyekszik szőnyeg alá söpörni vagy megoldani.. de rágódni, írni róla? Minek?!?

8. házas makacsságom csak nem hagyott nyugodni. Ahogy a billentyűzet fölé hajoltam, a szoba feszült csendjében hirtelen elmosódtak a jelen falai. A fejemben megszólalt egy régi, elfeledett frekvencia, egy láthatatlan hangvilla, ami nem az én emlékeimet pengette meg, hanem valaki másét, aki egy sötét szobában, magára hagyva várta, hogy végre elmesélje valaki a történetét. A feszültség nem a szobámban volt. Kívülről jött, a térből, át a falakon, egyenesen a gyomromba. Lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a történet átvegye az irányítást az ujjaim felett.

És már láttam is magam előtt a képet:

A folyosón a nevelő rekedt hangja és a gyújtó kattanása keveredett az olcsó dohány fojtogató szagával.

– Programot ezeknek a hálátlan dögöknek, itt Bicskén? Minek? Örüljenek, hogy van mit zabálniuk. Este úgyis kimennek strichelni, mindig csak azon jár az eszük.

Bent, az egyik szobácska mélyén Ernő halkan megkérdezte:
– Te voltál már nála? Azt mondta, ha bemegyek hozzá, este kimehetek a faluba. Nem tudom miért, de kicsit félek.
– Voltam – szakadt ki a szó Gyurkóból. Olyan halkan huppant a padlóra a válasz, hogy Ernő alig hallotta.

De látta a tekintetét. A kisfiúból teljesen eltűnt a szokásos, vad vagányság. Csak bámulta a linóleumot, a fekete szemei üresek voltak, mint egy sötét kút mélye. Nem akart emlékezni, de a titkot sem akarta megtartani, nehogy Ernővel is megtörténjen.
– Nem bántott – próbálta a lehető legpozitívabb dolgot hazudni arról, amit átélt.

Nehéz, kopogó léptek indultak meg a folyosón feléjük. A két fiú, mint akiket áramütés ért, ugrott fel. Ernő felkapta a rongyot, Gyurkó a seprűért nyúlt. Olyan eszeveszett, néma dühvel kezdték dörzsölni a tiszta asztalt, mintha az életük múlna rajta. Olyan odaadóan még sosem takarítottak, mint abban a harminc másodpercben.

Mire a léptek elhaltak, a csönd még nehezebb lett. Úgy ültek vissza az ágy szélére, hogy a diagnózisuk szerint öt percet sem bírtak volna ki egy helyben. Most mégis mozdulatlanul hallgattak.

Berci rúgta rájuk az ajtót. Ő volt a menő, a nagyfiú, aki már mindent tudott. A szabályok tiszták voltak számára: az egyetlen dolga az volt, hogy hallgasson. Ezt könnyen megszokta. Vagy irgalmatlanul harsogott, hogy bizonyítsa, még él, vagy meg sem szólalt. Utált az intézet kocsijában ülni, utálta, hogy sosem mondták meg neki, épp hova viszik, kihez, milyen ágyba. Az álla ilyenkor begörcsölt a dühtől, a szája olyan szorosan záródott el, mintha egy csontos ököl szorult volna össze a foga mögött. Olyan gyilkos erő volt ebben a némaságban, hogy tudta: ha az ő hangja egyszer kiszabadul, abban nem lesz köszönet.

– Baszki! Ezt a búvalbaszott két figurát! – kiáltotta, de a poén most nem hatott. Végignézett rajtuk. – Csak nem ti is?
Életében először talált egy halk, tiszta hangot. Elébük guggolt, és a két kezével egyszerre fogta meg a tarkójukat. Olyan őszinte odafordulással szorította meg őket, hogy a fiúk megremegtek.
– Meséljetek – suttogta.

Ernő elmondta, hogy retteg. Gyurkó pedig szipogva lehelte ki magából a sok méltatlan megalázottságot:
– Hegedülni hívott az irodájába. Azt mondta, nagyon szépen énekelek. Aztán… aztán elkezdett viccelődni. Hogy neki is van egy különleges hangszere lent, amit meg kellene szólaltatni, és hogy azon is meg kell tanulnom játszani…

Tovább képtelen volt mondani. A szemeit elöntötték a könnyek. Jólesett sírnia, nem akarta megtörni a csendet semmilyen szóval. Berci értette ezt.

Ernő tágra nyílt szemmel fordult a nagyfiú felé. Eddig csak a lámpaláztól félt a holnapi ünnepség miatt, de most, a „hangszer” szónál hirtelen megfagyott benne a vér. Kezdte kapiskálni, hogy itt valami egészen másról van szó.
Berci némán húzta magához mindkét gyereket, és nagyon megölelte őket.

– Tudod mit, Ernő? Holnap duettet játszunk az öregnek. Rendben?