A lila bicikli súlya és tehetetlensége még emlékeztet egykori önmagamra. Ma meglátogatom Rékát.

Nagyon régen találkoztunk. Mostanában nem én vagyok a stabil pont az életében. Déltután egy órára beszéltük meg. Akkor van az ebédszünete. Micsoda luxus, milyen más világ! Ebédszünet. Az entitás,ami meghatározza a létezőt. 🙂 A mikor esz, mit esz, hogy esz kérdésköre fontos társadalmi szerepet definiál.. na, nekem ilyenem sincs. Mondhatnám, hogy zavar, de már egyre kevésbé. Környezetem is megszokta már, hogy vagy eszem vagy sem, vagy ezt vagy ezt sem.

A két bicikli úgy kapaszkodott össze, mint két verekedő kamasz. „Kiszabadítom, ha addig élek is” – rántottam meg a kormányt, de a fém csak recsegett. Na jó, stop. Lehiggadva, tüdőből kifújva a mérget, inkább ésszel csináltam. Egy finom mozdulat a pedálon, a másik bicikli vázának óvatos megemelése, és a fojtogató fémcsomó egyszeriben szétnyílt. Megszűnt a rángatás. Kint a Mogyoródi utcán már egy másik világ várt: a járda aszfaltja, a bőrömre tapadó tavaszi melegség és az a ritka, tiszta pillanat, amikor az embernek eszébe sem jut sietni.

Megcsörgetem Rékát a ház elől. Míg leér, a biciklivel a kis teret gyerekes örömmel kerülgetem, közben élem a nénik rosszalló tekintetét. „Nem kellene most bűntudatot érezned?” – piszkál meg hirtelen a gondolat. A felnőttségem próbálna belém hatolni ezzel a jól ismert, szürke szabállyal. De feleslegesen kapálózik. Sok esélye mondjuk mostanában nincs.

Réka homlokán a két függőleges ránc sokat mélyült, a tekintete megüresedett – látszik, hogy valami nagyon nem stimmel. Leparkolom a bicajt, és elindulunk a szokásos körünkre. Útközben próbálunk egymásra hangolódni, de a szavaink az egymás felé tervezett útjukon, – mintha csak mi lennénk, – valahol mindig elakadnak. A játszótéri padig lefutunk ugyan pár kötelező, csevegős kört, de a mélyben semmi sem mozdul. Fura. A pad kötelezően piros festéke is mintha megfakult volna az elmúlt pár hónap alatt. A most csendes homokozó mellett ülünk, és bennünk nincs semmi. Semmi, ami valódi lenne, semmi, ami összekötne, amit érezhetnék.

— Nagyon jó podcastokat hallgatok mostanában arról, hogy mindenkinek más a célja — esik ki belőle kis gondolkodás után. Mióta kócs is lett, a beszélgetéseit így műveli. Kérdés… Process time… keres-keres… Kimért válasz.

— Én meg épp ilyesmiken töprengek, hogy valahol mélyen belül mégis mindennek, mindenkinek talán ugyanaz a végcélja.

Kész. Itt érzem, hogy már nincs visszaút: ismét kivertem a biztosítékot.

Ez, úgy tűnik, több komoly belső újraindítást is igényelt nála, mert a válasz – több, közben elhangzott, üres mondat után – csak körülbelül húsz perc múlva, hazafelé menet születik meg.

— Olyan nehéz nekem, hogy én úgy szoktam beszélgetni, hogy rákapcsolódok arra, amit te mondasz. Te meg mindig egy pillanat alatt közlöd, hogy „nem”…

Komolyan elgondolkodom: most mint kócs javasolja burkoltan, hogy kommunikáljak máshogy? Na, itt már az én fogaskerekeim is kezdtek összeakadni.

— Hát, lehet, hogy nekünk nem feltétlenül kell megértenünk egymást — fogalmaztam meg, felvértezve a reggel szerzett tudásommal. A Brahma Granthi és a gandanta hasadék körüli felfedezőutamon ugyanis pontosan megláttam: az asztrológiai törésvonal két oldalán az ő Retrográd Oroszlán Szaturnusza épp az én Rák Holdacskámmal áll szemtől szembe. — Lehet, hogy bennünk a sétálás szeretete a közös, a többit talán nem kell erőltetni.

Úgy mondtam ezt, hogy belül igenis szorongtam. Aggódtam érte, de a tehetetlenségemben már nem akartam őt a saját félelmeimmel terhelni. Tudtam, hogy úgyis bármit hárít, amit kimondok – ezért inkább csendben maradtam. Bal oldali alhasi panaszai vannak. Sikerült megállnom annyinál, hogy miután elmesélte, csupán rákérdeztem: utánanéz-e ilyenkor az energetikának, a nadiknak, az energiavonalaknak?

Ez lett az én felnőttségem egyik aspektusa. Nem a szabályozott ebédidő, nem a munka. Bár nagyon nehéz, de általában sikerül megállnom, – ritkán magyarázok már ott, ahol nem kérdeznek. Mostanában könnyebb bíznom a magasabb rendű intelligenciában, és abban, hogy ha szükséges, egyetlen picinyke fél szó is célt érhet. Millió fájdalmas megfigyelés vezetett el idáig; a túl sok magyarázat, a görcsös akarat mindig csak befeszíti a rendszert.

Visszafelé sétálva persze hogy nem bírok magammal, és végül ez is kibuggyan belőlem:
— Azt mondtad, téged zavar, hogy más nyelvet beszélünk. Lehet, a Védákat kéne olvasgatnod.

úÚ, még a biztosíték is leolvadt.

Úgy néz rám, mintha a Marsról érkeztem volna. Míg ő a legmodernebb teóriákról mesélne, én ilyet merek egyáltalán feltételezni róla? A tekintete egy pillanatra elementáris kifejezőerővel szegeződik rám – egészen kilép a mindentudó szerepből.
— Miért? — kérdezi nagyon lassan.
— Hát mert ha téged zavar, hogy nem tudunk beszélni, hogy nem értjük egymást, akkor az én nyelvemet kell megtanulnod.

Attól tartok, megint sokáig nem fogjuk látni egymást.