A mesék miértje
Ő elment. Nemléte sokmindent megváltoztatott. Eddig miatta keltem, most erre nem foghatom..

cicahalál: Délután kettőkor már szinte teljesen feladta, ahova tettem, ott maradt. Néha mmég egy egy pislákoló erő elindította, de dölöngélő tétova teste célt már nem talált. Estére minden mozdulattal felhagyott, szíve hevesen dobogott, egyre hevesebben, aztán zihálás. Ez volt az a végső pont, amikor, -hogy minél szabadabban lélegezhessen, kicsit fejét megemelve magamra fektettem. Néhány korty víz egy fecskendőből, amit már nyelni sem vágyott. Nem vágyott semmire. Talán már látta a fényt. Szívverése hitelen lelassult. A levegőt egy-két percig újra normálisan vette, mellkasa egyenletesen emelkedett. Pár nagy sóhaj. egy halk hang, nyöször, vagy inkább valami olyasmi, mintha a tüdő eresztene le? Egy utolsó óriási sóhajjal minden mozdulat véget ér. Halvány rezgést érzek, olyan, mintha elektromos lenne.. talán így száll ki a lélek
és vége

ha védikusan próbálnám értelmezni
(máshogy sajnos most nem tudom)

A hirtelen lelassuló szívverés és az egyenletes mellkasemelkedés szent csend, olyankor van a lélek félig, a cica két manccsal „odaát. A test ekkor látja be, hogy nem kell küzdeni, valódi otthona, a béke várja, – már nem küzd, csak átadja magát az érzésnek, ez a saranagati.

Az a halk hang lehetett a Moksha fizikai hangja, a sajgó test börtönének falán keletkező rés, melyen át megmutatta magát az anyag, ahogy rezgései hanggá majd fénnyé alakulnak

Elvileg, az elektromos rezgés, amit éreztem az nem más, mint a Prána. A védikus tanítások szerint a lélek nem elszáll, hanem egy elektromágneses impulzussal elhagyja a test idegpályáit. A sűrű anyag helyett lakhelye ekkortól újra az, amit ő maga is képvisel, – a tiszta fény.

A halál rezgésváltás, melynek során az anyagi tudat, – hanggá és fénnyé vál.

Plútó szembenállva égi Szaturnusszal, pedig istibizi próbáltam ellene küzdeni – ma végül ezt tanította Mircinek és nekem.

Míg Plútó állt nyerésre a harcban a test, – a legutolsó pillanatig tartotta a formát, a rendet, a tisztaságot, – a kontroll utolsó szűzies bástyáit. De amikor a Szaturnuszi végzet beteljesült és a fény végleg kiszabadult, – az anyag is megadta magát: elengedett minden földi terhet, szó szerint is minden visszatartott salakot, hogy azután már csak a puszta, selymes könnyűség maradjon.

Úgy tűnik, a 12. házas, örökös kontrollra vágyó Plútóm ma végül le tudta tenni fegyverét, és csak kísért. Talán ma ő is átment a vizsgán: rájött, hogy a csendes jelenlét súlyosabb minden tettnél, és az elengedés nem bukás, hanem a legmélyebb felelősségvállalás. Az önmarcangolás szorítása helyett ma hagyta magát beleolvadni a Neptunuszi telefonhívás végtelenségébe… ott, ahol a nemérték az érték, és következésképpen a nemlét a valódi lét.

Ma beszéltek, 2. házas Neptunuszom telefonhívásával támogatta őt hiszen karmája szerint itt önnön értékeivel ő sem volt soha elégedett, – szívesen drukkolt hát. Kifejtette, hogy számára a nemérték az érték, -akkor következésképpen talán a nemlét a lét?

Egészen biztosan jól elbeszélgetnek, elfilózgatnak, hiszen Plútó ebben az életemben épp az ő (12.) házában vendégeskedik, gondolom elfilozofálgattak.

A fent említett szembenálláshoz ráadásul tranzitként csatlakozott az örök igazságok Jupiteri fénye is, és Napként, az „egész világ” képzelt személyisége: karmafényszögekekkel támadva esküdtek össze Neptunusszal, vagy épp óellene. Boltocskéjénak ablakát ma hajnalban egy isteni yodi ujjából világító fénycsóva póbálta ébreszteni. A drogos kis felhőcske írni kezdett. Ma az ő érzéseivel ébredtem.

Tegnap az égi térképre rárajzolták egy mese kezdetét. – Plútóm költői magányában épp ezt suttogja..
Neptunusz örül, reménykedik benne, hogy kisboltja egyszer megtelik. Indul hát, vagy épp itt fejeződik be Mirci messzemenő tiszteletének állítva emléket a 🐾-ok meséje.

Töki láb, azaz mancsjegyzete: Valmiért ma nem engednek ki… segítség!..azaz doromb, doromb és miau

Ma csak egyetlen tálkába kerül a hajnali juss. Nem sok, de úgysem mehet ki. Ott most Mirci élettelen selymes bundája várná. – Kicsi még, és vajon cicaként amúgyis hogyan dolgozná föl? Hamár nekem emberként ennyire nem megy. Az ő mindennapjainak legföbb harcostársa volt. Ő tanította kertet őrizni, kajáért demonstrálni.. és megyannyi mindent.. És a döntésünk tegnap szintén Ő könnyítette meg, hiszen mihelyst küldött álmai alapján döntéseink megszülettek , – azzal kapcsolatban, hogy kis fizikai teste majd hova is kerüljön, – abban a pillanatban, – pár megkönnyebbült sóhaj keretében, – ezzel a tettével neptunuszi űrt hagyva szívünkben szenderül örök életre

avagy örök nyugalomra

– leglükébb gazdid –

Az élet meséit, sokszor mintha írók írnák. Mérnöki pontossággal.
Anyák napja volt. Öt hónap után pont itt volt a lányom. A legnehezebb pillanatokat így négyesben vészelhettük át. Így volt kerek, hisz kicsit mindannyian anyukája helyett az anyukái voltunk.

Módfelett hálás vagyok Mircinek a türelméért, a sorsnak a rendezőerejéért, hisz amivel megvárta a döntésünket, és azt a végtelen szeretetet, amivel segített megértenem az álombeli útmutatást. A lélek addig vár, amíg a hátramaradókban meg nem születik a rend. Köszönöm, hogy ezt is megmutatta.. meg még annyimindent!

Csak percekkel azután indult el nagy vánorútjára, hogy az álmaimban kapott segítség üzenetek hirtelen tervként álltak össze, verbalizálódtak, kikerültek a fényre.. küldetése érhetett itt véget. Ez volt a pont, ahol az Ashwini, a start és a 12. ház, mint cél energetikája összeért. Pár megkönnyebbült sóhajjal ekkor indult ő is. Spirituális vezetése a vége felé járt.

A kapuig együtt mentünk, és addig folyamatosan, – ezekkel a végső mutatásaival tette teljessé és elfogadhatóvá a mi közös 12. házas nagyon szomorú, valaki által precízen megtervezett élményünket.

És a tanulás folytatódik a hétköznapok apró mozdulataiban is. A mosógép mellett állva döbbenek rá, hogy a félelem, – ami korábban a láthatatlan vírusoktól óvott, – elpárolgott. Ami ennyire szép az nem lehet fertőző.

Kezemben tartom a takarót, amiben az utolsó útjára kísértük, és a ruhácskáját, amit még kimosni sem akarok: őrizni vágyom bennük az illatát, a selymes bundája érintését, a létezése utolsó fizikai felhangjait, és az érzést, hogy nincs mitől félni.

Miközben ezeket a sorokat írom, feszülést érzek a jobb oldalamon – azon a ponton, ahol olykor mások szívverését szoktam érezni. Ez az én belső iránytűm, a lelkem érzékeny vevőkészüléke, ami most Mirci hiányára és jelenlétére van hangolva. Ebben a szoruló érzésben és a megőrzött ruhácska illatában válik számomra világossá: számomra a szeretet erősebb a halálnál, a Neptunuszom és a Holdam kicsit talán a Plútómnál

.. élet és eltűnés..
és ami feltűnik, – egy tekintet, mely látszólag elhomályosul, – mert itt már semmit nem ért, ebben a világban elveszett, a messziségbe révedve, teste nyamvadtságának érzései helyett egy távolabbi horizontról próbál kis beteg férfiúi bal szemével jól látni , – a 12. ház.. a bal a szem az egyik képviselöje :(. Talán onnan nézve tudja, hogy mikor érte küzdöttem, és próbáltam megtenni mindent, – Neki csak jót akartam, mégha földi szemszögből lelke égi vágyát annyira épp sajnos nem is tudtam befogani

tanulok, – lassan hazaér