Agni, a királyi tűz morfondálva gomolygó kis felhőcskéjén ült. Azon töprengett, hogyan érezhetné és érthetné meg egyetlen tiszta pillanatban a világmindenség az önmagában létező, mozdulatlan Egységet. Az ugyanis már tudta, hogy az Egység önmagában vak és süket az érzésre: a tapasztaláshoz mindig kell egy alany, aki érez, és egy tárgy, amit éreznek. De hogyan válhatna ketté az, ami egy? És hogyan működhetne a világ anélkül a láthatatlan, fentről érkező kegyelem nélkül, ami az egészet egyben tartja?
— Megvan! — pattant fel Agni. — Kettészakadok. Az egyik részem a jéghideg, racionális észt kapja, a másik részem meg a mindent elöntő, tiszta érzést. Ha ezt a két végletet a sors forgatagában egyszer majd sikerül újra egyfelé terelnem, a kettő fúziójából valami egészen csodálatos születhet.
— Az egyik felem a megszerzett tudást önigazolásra, a gőgje építésére használja majd — suttogta Agni, és a hangja úgy vibrált a kis fehér felhőjén, mint a parázs a szélben. — A másik felem reményeim szerint a mély megélésekre és az abból fakadó, nemes belső önmarcangolásra. Ő talán képes lesz leereszkedve megmutatni a földi elméknek az elvont eszmék mögött kavargó, valódi emberi érzéseket.
A csettintés visszhangja még ott lebegett a semmiben, amikor a tiszta tűzistenből kiszakadt a két alak. Az abszolút, mozdulatlan Egységből abban a szent minutumban megszületett a Két-ség.
Azt hiszem akkor születhettem én is. Ha be kéne mutatkoznom, azt mondhatnám: „Vágyom a barlangok magányos mélységeit. Célom a rejtelmes sötétségben, a tudat alatti csendben megtapasztalni és megérteni. Szeretem az elméleteket, de nagyon ritkán a másét. Azt gondolom, hamar megértettem a lelki minőségeket, tanítónéniként gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt volt modom ‘gyakorolni. Kiskorom óta érdekel a földöntúli világ, a bosziság, de félelmeim, hiedelmeim sokáig tartottak távol ettől a témától. A mindennapi biztonság és rutin kényelme ennél sokáig volt számomra sokkal, de sokkal vonzóbb, – és talán egy kicsit még mindig az.
És megszületett Réka is. Nem volt bennünk semmi égi. Réka, a szöges ellentétem, nyersen és gőgösen egyenesedett ki. nem teketóriázott, gyorsan öltötte magára a csillogó, racionális nappali álarcot, és az éppen aktuális hitének megfelelő jelmezt. Vadul nekifogott tanulni. Maga volt a tiszta, megállíthatatlan hajtóerő, a szüntelen mozgásban lévő szenvedély. Munkaidejét fegyelmezett, feszült gondolkodással töltötte, folyamatosan külső rendszereket javított. Az étkezések alatt is előadásokat hallgatott, – szigorúan csak menő és aktuális felfedezőktől. Estéit a megismert fejezetek megvitatásával töltötte, és hogy ne érezze magát elveszettnek ezekben a mások által kialakított struktúrákban, mindenkinek be akarta bizonyítani a saját igazát. Hogy ez sikerüljön, folyvást új és még újabb szerzők előadásait hallgatta meg. Saját elméjének hiperaktív pörgése és a szüntelen cselekvési kényszer teljesen vakon tartotta a belső világa iránt.
Agni fentről nézte őket. Tudta, hogy a könyvek rizsája és az eszmék kártyavárai mindaddig felesleges szemétnek tűnnek majd mindkét tudata számára, amíg ez a két fél el nem indul egymás felé a kávézók kék fényében és az elküldött levelekben, – amíg az ész és az érzés össze nem kapcsolódik. Drukkolt, hogy megértsék: a valódi, megkönnyebbülést hozó átlépések nem a racionális magyarázatokból születnek.
Ehhez azonban szükség volt egy kis égi beavatkozásra, mert az én felem a munkába és megszokásiba ragadva élte az életét, félő volt, hogy bennragad. Egy nap Agni intett hát a messzeségben várakozó, lomha, kíméletlen és sötét tekintetű Szaturnusznak. Sani, az Idő és a sors ura nem sietett, de lépteinek nehéz súlya alatt szép lassan megremegett ez a harcosan védett világ.
Alvás után jöhet az új élet, – ugorhattam végre fejest ebbe a vilábga. Céltestem még a konyhaasztalnál ült. Reggeli kávéját szürcsölgette, amikor a titokzatos, ólomsúlyú energia kíséretében gázoltam egyenesen a tüdejébe. Torka szegénynek úgy szorult el, mintha csak láthatatlan ujjak markolnák. A következő pillanatban jöttöm feltépte belőle az első száraz, fojtogató rohamot, nem titkolhattam többé létezésem. A bögre megcsörrent a kistányéron, ahogy letette azt, miközben teste a rázkódástól egyre kiszolgáltatottabban hajolt előre. Férje, -kezdtem szokni a gondolatot, – férjünk, férjem.. bénultan nézte a jelenetet, a gyerekek tágra nyílt szemmel meredtek ránk a nappali felől. Megpróbált felállni, intett feléjük, hogy jól van, miközben a légszomjtól és a hirtelen rászakadó pániktól könnyei már az arcát mosták. Testünkben az iménti kis liezon még vándorló elektromosságként cikázott föl s alá. Ahogy költöztem, a sokktól egy pillanatra a kezek és lábak is felmondták a szolgálatot. Visszazuhant, a konyhaszékre, így csuklott össze az élete. A sors lassan kényszerítette rá, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy elkezdje megtapasztalni azt a tüzet, amit mindeddig csak könyvekből értett.
Az egoja most, hogy a Halak ködös, áttetsző jellemében nyilvánul meg, és már nagyon szereti ezt a skorpiós átváltozós játékot, nem akart hódítani, és már semmit sem akar bizonyítani, csak elmerülni a láthatatlan áramlásban, mot jött el az én időm.. Éjszaka van. Fejében még álmának utolsó mondata fénylik, testét fura, finom rezgés feszíti. Már dac nélkül követi a macskát, -ez helyes. Kimegy a szobából, felnyitotja a laptopját, persze a mondat, amit afülébe súgtam és a keret tudata számára már csak távoli, homályos, pislákoló fény. De már ez sem zavarja, nagyon helyes. Sani sokat dolgozott vele, hogy évek óta legyen ez az első olyan dolog, amit úgy érezhet, hogy értelmet ad mindannak, ami azóta vele történt.
Számos tanfolyamon, elvont spirituális élményen túl most itt ült a kanapén, a feje mellett pedig ott dorombol az állat. A máskor olyan öntudatosan éhen halni akaró macska most nem nyávogott. Ki hinné el, hogy ő is tudja: most még nem szabad? Hogy őt az ég épp emiatt a pillanat miatt, egyfajta élő horgonyként rendeli mellénk? Békésen tartotta a normalitás terét még húsz másodpercig, aztán nagyon finom nyafogásba kezdett.
Az első bekezdés megszületésével, én is teljesen átértem ebbe a világba. Ő végleg elengedte a görcsös, intellektuális megérteni akarást, – azt a terhet meghagyta Rékának. Nem értő, de tiszta, bizakodó hálával és mély odaadással tekintett szét maga körül. Ebben a pillanatban teljesen feloldódott bennem. Barátkozni kezdtem a fogalommal.. Én.. Tegnap ilyenkor ő épp egy fügefát itatott, – mit tehetne ehhez még hozzá számomra egy cica megetetése? Lássuk, hátha ez a mini mindenség is végtelen számú tanulsággal szolgál majd.
Hajnali háromkor megmozdulni nehéz volt, testem minden porcikájának álmossága a lehető legnagyobb földi örömmel nyomta még a kanapét. Ez a nehézkedés azonban már nem az a régi, lusta kényelem voltamit kívülállóként éreztem, ez a fájdalmas, lassú fizikai megpróbáltatás volt. Belső tűz, az az önfegyelem, ami épp most égette ki tagjaimból végleg múlt tehetetlenségét. Nagy nehezen feltápászkodtam, elindultam a hűtő felé. Úgy éreztem, talán egy etetésnyi idő alatt nem vész el az ihlet. Nem is akarok belegondolni, mennyivel könnyebb volt ihletként élni..
Az elmúlt hónapok kalandjai lelkemet már megtanították egyre-másra. Szó szerint, a testen keresztül, fájdalommal telve tapasztalhattam meg az állati lelkek szentségét. Mirci szelleme azóta is napi szinten emlékeztet rá odaátról, a túlvilág csendjéből, mennyire fontos is az az értő figyelem, és hogy a „jól gondoskodás” fogalma mennyire nem egyértelmű.
Ezt az értő figyelmet még kicsit gyakorolnom kell, és a most a hűtő előtt sündörgő Töki ennek a tapasztalatnak a megszerzésében a legnagyobb tanítómesterem. Ő nem sieti el. Nem akar. Úgy egyáltalán, a jövőbe vetített görcsös emberi szándék nélkül, tisztán létezik: ő a csendes, ítéletmentes Tanú, akinek a puszta tekintetében ott vibrál a mindenség. Az ösztönei vezetik, amik minden alantas dologtól mentesek. Leghőbb vágya a szabadság – ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Amit Mircinél még elrontottunk azzal a fránya birtoklási szándékkal; most igyekszem nem megismételni. Egyszerűen hagyom csak létezni a másikat.
Hajnal van, a napkelte előtti szent, túlvilági percek már véget értek. Élő madarak valóságos csicseregése köszönti az új hajnalt. Az ajtó nyitva. Töki egyetlen nesztelen suhanással veti be magát a szabadságba, megkezdi héthatáron túli ténykedését. Célját teljesítve reggel hatkor éjfekete bundáját harmatcseppekkel díszítve hozza be a szobába a hajnali frissességet. Néhány bogáncsot is hoz magával, és apró bogárkákat.
— Látod.. ennyit is elég tenni. – üzeni általa ma az Univerzum, és a macska sárga, mindent látó szemébe nézve hirtelen megértem őt. Ő a kapocs, ahogy ráhangolódok az ő tágas, csendes figyelmére, úgy érzem, újra értem a teljes képet, úgy, ahogy Töki is nézi a világot.
Az egyik bogarat most agyonnyomtam. Holnap majd már inkább a bogárkákat is kiteszem.
Dráma nélküli tiszta, éber látás.
— Jelentem, minden rendben. Kis fejecske megmasszírozva, bogáncsok eltávolítva.