A kert, amely elfelejtett virágozni

林 — Lín meséje Lin nevének jelentése: erdő. Meséje arról szól, hogy felismerni valamiben vagy valakiben egy még rejtőző lehetőséget, sokszor egy potenciális erdő, egy új univerzum megtalálását jelenti.

Volt egyszer egy kert a Kék-hegy lábánál. Olyan öreg kert volt, hogy a körtefái már akkor is virágoztak, amikor a faluban élő legöregebb asszony még kislányként szaladt végig az ösvényein. Akkoriban, amikor még tavaszonte fehér szirmok úsztak a patak vizén, nyáron a lombok alá húzódtak a madarak, ősszel pedig a kerítésen túl is érezni lehetett az érett gyümölcs illatát.

Ebben az esztendőben azonban elmaradt az eső. A patak előbb elvékonyodott, aztán apró tócsákra szakadt, végül egészen eltűnt a kövek közül. A fák levelei összepöndörödtek, a föld megrepedezett, és a kert olyan csendes lett, hogy hallani lehetett, amikor egy elszáradt levél földet ért. Csak Lin járt ki hozzá mindennap.

A kislány a nagymamájával lakott a kert melletti házban. Valahányszor vizet hoztak a falusi kútról, Lin félretett egy bögrényit az öreg körtefának. Lassan öntötte a gyökereihez, nehogy akár egyetlen csepp is kárba vesszen.

Egyik este a nagymamája apró magot tett a tenyerébe.
– Ezt még az utolsó jó termésből őriztem meg – mondta.
Lin forgatta a magot az ujjai között.
– Ebből új körtefa lesz?
– Lehet belőle.
– De hogyan, amikor már a nagy fák is csak szomjaznak?

A nagymama kinézett az ablakon. A hegy mögött vörösen derengett az ég.
– Holnap keress neki helyet. Olyat, ahol majd szívesen üldögélnél az árnyékában.
Lin másnap hajnalban kiment a kertbe. Sokáig válogatott, végül a kiszáradt patak kanyarulatánál térdelt le. Éppen ásni kezdett egy bottal, amikor megnyikordult mögötte a kapu.

Öt idegen állt a kerítésnél. Az első olyan magas és hajlékony volt, mint egy fiatal fa; zöld kabátja ujjából levelek kandikáltak elő. Mellette egy vörös ruhás vándor toporgott, aki láthatóan nehezen viselte, ha akár egy pillanatra is egy helyben kellett maradnia. A harmadik széles vállán barna kendőt hordott, kötényének zsebeiből pedig jó illatú föld morzsálódott. A negyedik övén fényes szerszámok sorakoztak, mind a maga helyén. Az ötödik lemaradt egy kissé: lehajolt a patakmederhez, és végighúzta az ujját a sima köveken.

– Jó reggelt! – köszönt a zöld kabátos. – Hallottuk, hogy kertet ültetsz.
Lin a kezében tartott magra nézett.
– Hát, talán..
– Azzal kell kezdeni, ami van – felelte a vándor, és már le is térdelt mellé. – Engem Fának hívnak.
Sorban bemutatkoztak a többiek is: Tűz, Föld, Fém és Víz. Olyan természetességgel mondták a nevüket, hogy Linnek eszébe sem jutott csodálkozni rajtuk. Arrébb húzódott, hogy mindannyian elférjenek a kis gödör körül.

Föld a tenyerébe vette a magot, puha talajt morzsolt alá, és gondosan betakarta. Víz letérdelt mellé; kék kendőjének csücskéről néhány csepp hullott az ágyásra. Fa pedig odahajolt, és olyan halkan suttogott valamit, hogy Lin csak a levelek neszezését hallotta.

A föld megmozdult. Először egy halványzöld hurok bukkant elő, aztán kiegyenesedett, és két apró levelet emelt a reggeli fénybe.
Lin elfelejtett levegőt venni. – Máris?
Fa elmosolyodott. Nagyon szerette ezt a pillanatot, amikor valami, ami addig rejtve volt, először mutatta meg magát a világnak.

– Várj csak, ez még semmi!
Végigsimított a patakparton, és amerre a keze elhaladt, fű sarjadt. Megérintette a kerítést, s indák kapaszkodtak fel a korhadt léceken. A bokrok új hajtásokat növesztettek, az öreg körtefa egyik ágán pedig kibomlott egy levél.
Fa nevetve fordult körbe.
– Látjátok? Emlékszik még!

Szeretett volna egyetlen délelőtt alatt mindent visszaadni a kertnek, amit a szárazság elvett tőle. Újabb bokrokat ébresztett, újabb indákat indított útjukra, s mire Lin felállt, már alig látta a kis palántát a sok levéltől.
– Itt volt… – mondta, és óvatosan széthajtotta a zöld szárakat. – Valahol itt.

Fém addig a kaput vizsgálgatta, de most odalépett hozzájuk. Elővette az ollóját, és néhány pontos mozdulattal rést nyitott a sűrűben.
Fa arca elkomorult.
– Azok éppen most nőttek ki.
– Ez is – felelte Fém.
Az olló hegyével a kis körtefára mutatott. Egy keskeny napsugár éppen ráesett, és Lin úgy látta, mintha a két levél kicsit magasabbra emelkedne.
Fa nem szólt. Egy ideig nézte a palántát, aztán már a saját kezével emelt félre egy indát az útjából.

Délig dolgoztak. Fém megjavította a kaput, Föld ágyásokat alakított ki, Víz pedig előrement a kiszáradt patak mentén, egészen a hegyoldalig. Lin a nyomában járt. A forrásnál beszakadt a part: föld és kő torlaszolta el azt a rést, amelyből hajdan a víz fakadt.
Mire visszaértek segítségért, Tűz már türelmetlenül várta őket.

– Végre! Találtam egy tűzrakóhelyet, de persze senki sem ér rá megnézni.
Fa összeszedte a száraz gallyakat, Tűz pedig életre keltette közöttük a lángot. Lin fölé akasztotta a házból hozott kis üstöt, és hamarosan meleg leves illata szállt a kertben. Tűz boldog volt. Szerette, amikor köré gyűltek, amikor felengedett a hideg kéz, kipirult az arc, és valaki még egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Egyre vidámabban pattogott, egyre magasabbra nyújtózott, míg a lángok már az üst oldalát nyaldosták.
– Mindjárt kész! – kiáltotta.

A leves kifutott. Lin hátrakapta a kezét, a tűzrakó szélén pedig füstölni kezdett egy száraz fűcsomó. Víz egyetlen lépéssel ott termett. Hűvös permet hullott a fűre, majd a parázs szélére, és a nagy lobogás csendes lánggá szelídült. Tűz zavartan pislogott.

– Csak azt akartam, hogy hamarabb megfőjön.
Lin óvatosan megkeverte a levest.
– Most már pont jó.
Odaült a tűz mellé, és megtöltötte az első tálat. Tűz figyelte, ahogy a kislány a tenyerébe fogja a meleg edényt. Már nem kért több gallyat.

Ebéd után felmentek a forráshoz. Fém meglazította a köveket, Fa gyökereket eresztett a tömör földbe, Föld pedig félrehordta a leomlott partot. Végül halk buggyanás hallatszott. Víz lehajolt.

A kövek alatt ezüstös csík villant, aztán még egy, s a forrás egyszer csak kibukkant a hegyből. Lin ujjongva futott utána. Víz vele nevetett. Olyan régen nem járhatta végig ezt az utat, hogy minden kanyart újra fel akart fedezni. Bekukucskált a kavicsok alá, szétterült a mélyedésekben, és mire leért a kertbe, már háromfelé szaladt.
– Erre is van hely! – kiáltotta. – És ott, a bokrok mögött is!
A poros ösvény sötétre váltott. Lin lába alatt cuppant a föld. Először mulatságosnak találta, de aztán meglátta, hogy a kis körtefa körül is gyűlik a víz.

Föld letérdelt a patak mellé. Nem sietett, mégis hamar elkészült: itt alacsony partot emelt, ott sekély árkot húzott, amott egy lapos kővel terelte másfelé a sodrást. Víz nekifutott az új partnak, végigsimította, majd engedelmesen befordult a mederbe. Hamarosan vékony erek csörgedeztek az ágyások között. Víz körülnézett. Most nem borított el mindent, így mégis több növényhez jutott el.

Föld elégedetten leült a palánta mellé, és megtapogatta a tövét.
– Ezt még meg kell erősíteni – mondta.
Földet hordott köré, szépen megigazította, aztán a biztonság kedvéért még jobban lenyomkodta. Lin figyelte nagy, óvatos kezét. Látszott rajta, mennyire szeretné megóvni azt a két apró levelet. Amikor azonban este öntözni próbáltak, a víz megült a kemény felszínen.

– Nem tud lemenni a gyökérhez – szólt Lin.
Föld aggódva nézte az ágyást.
Fa mellé térdelt, és két ujjal fellazította a talajt. Odalent a palánta gyökere finoman továbbágazott, keskeny járatot nyitva magának. A víz lassan eltűnt a földben.

– Azt hittem, úgy vigyázok rá, ha jó erősen tartom – mondta Föld.
Lin megérintette a vékony szárat. A növény kicsit meghajolt, aztán felegyenesedett.
Föld ezután már csak lazán igazgatta körülötte a talajt.

A következő napokban az öt vándor a kertben maradt. Lin minden reggel arra ébredt, hogy valaki már dolgozik odakint. Fa rendszerint új tervekkel várta: lugast álmodott a kapu fölé, árnyékot a pad köré, virágot az üres fal mellé. Tűz reggelit melegített, és ha elfáradtak, ő vette rá őket, hogy még a munka vége előtt énekeljenek egyet. Föld tudta, melyikük felejtett el enni, és hol kell megtámasztani egy meglazult követ. Víz mindenütt talált utat, Fém pedig úgy megélezte a régi ásót, hogy Linnek sokkal könnyebben ment vele a munka.

Csakhogy Fémnek egy idő után egyre több igazítanivaló akadt a kertben. Az egyik ág túl messzire nyúlt. Az egyik bokor nem illett a sorba. A kerítés mellett nőtt egy virág, amely különös kanyarral fordította fejét a kapu felé. Fém éppen azt akarta levágni, amikor Lin megfogta a kabátujját.

– Ezt hagyd meg.
– Görbe – mondta Fém.
– Tudom. Olyan, mintha mindig kinézne, jön-e valaki.

Fém leeresztette az ollót. Hátralépett, és a kapuból is megnézte a virágot.
A virág valóban felé hajolt. Fém eltette a szerszámát. Aznap inkább a régi locsolóedényt hozta elő a fészerből. Behorpadt az oldala, megrepedt a füle, de Fém sajnálta volna veszni hagyni. Tűz segített felhevíteni a javításhoz szükséges fémdarabot, ő pedig apró, türelmes ütésekkel formálta a helyére.

Estére Lin már azzal öntözött.
– Így oda is eljutok, ahová nem vezet árok – mondta Víz, és jókedvűen csobogott az edényben.

Lassan hűvösebbre fordultak az esték. A tűzrakóban elégett ágak után Föld összegyűjtötte a kihűlt hamut, és egy keveset a talajhoz kevert. A kertből semmit sem kellett messzire vinni: ami tegnap még ág volt, abból meleg lett, azután hamu, és a hamu visszakerült a földbe. Lin sokszor elnézte, ahogy az öt barát egymás kezébe adja a munkát. Mire egyikük végzett valamivel, a másiknak éppen arra lett szüksége.

Egy délután erős szél támadt a hegy felől. Lin a ház ablakából látta, hogy a kis körtefa meghajlik. Kiszaladt hozzá, de Föld már ott volt mellette. Ezúttal nem temette be, nem nyomkodta keményre a tövét. Fém karót készített, Fa hajlékony vesszőt adott, és együtt lazán hozzákötötték a fiatal fát a támaszhoz.
A szél átfútt a levelek között.A kis fa hajladozott, de állva maradt.

Aznap este Lin hat ülőhelyet készített az öreg körtefa alatt. A nagymamája egy kosár gyümölcsöt hozott a faluból, Lin pedig felszeletelte a körtéket, hogy mindenkinek jusson.

Sokáig ültek a lombok alatt. A patak újra hallatta a hangját, a kapu fölött tücsök ciripelt. Tűz kicsi lánggal égett a tűzrakóban; éppen akkorával, hogy lássák egymás arcát.

– Holnap továbbindulunk – mondta végül Víz.

Lin kezében megállt a körteszelet.
– Mindannyian?
Fa bólintott.
– Másutt is vannak kertek.
A kislány körülnézett. A karóhoz kötött kis fa sötét körvonala kirajzolódott az esti ég előtt.
– És ha megint nem tudom, mit csináljak?

Fém az ösvény felé pillantott.
– Az ollót megéleztem. Ott hagytam a fészerben.
– A földet öntözés előtt tapintsd meg – mondta Föld.
– A patak elárulja, ha valami elzárja az útját – tette hozzá Víz.
Tűz közelebb húzódott.
– Hideg reggeleken pedig előbb reggelizz. Üres hassal sokkal nehezebb kertészkedni.

Lin elmosolyodott, de Fa még nem szólt. Az öreg körtefát nézte fölöttük.
– És ne siess – mondta végül. – Azt hiszem, ezt nekem is gyakorolnom kell.

Másnap hajnalban az öt vándor elbúcsúzott. A kapunál Fém megállt egy pillanatra a görbe szárú virág előtt, és úgy biccentett neki, mintha régi ismerős volna.

Lin sokáig nézett utánuk.

Aztán visszament a kis körtefához. Megtapintotta a földjét, félrehúzott mellőle egy indát, és ellenőrizte a kötést a karón. Még korán volt; a nap éppen csak elérte a felső leveleket.

Az egyik ág hegyén új rügy duzzadt.

Lin lehajolt hozzá, de nem érintette meg.
– Ráérsz – suttogta.

Azzal fogta a locsolóedényt, és elindult a patak felé.